Uj Idők, 1899 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1899-12-17 / 51. szám - Jókai Mór: Öreg ember nem vén ember / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

— 571 — ÖREG EMBER NEM VÉN EMBER Képzelt rége­ny négy rímben <0 írta JÓKAI MÓR FOLYTATÁs — Igaz­a! Az ott maradt a kórházban. Én azzal a szándékkal mentem ki, hogy majd hozok magammal egy bérkocsit s elviszem a bőröndömet, aztán nagy elkeseredésemben elfelejtkeztem bérkocsiról és bőrönd­ről : úgy szaladtam ide őrült fejjel. — No azt hát majd utánad hozatjuk később, de most a legelső dolgunk, hogy neked valami gúnyát, a legszükségesebbet beszerezzünk. Bérkocsit hozattam s aztán a leán­nyal együtt elhajtattam mindenféle fehérneműs, konfekciós bol­tokhoz, hogy összevásároljak a számára egy tucat inget, hózedlit, harisnyát, fölöltőt,­­ ugyan megnéz­tek a boltosok mindenütt. Hát csak el kellett látnom a kikerült lábbadozót a legszükségesebbekkel, ha már magamra vállaltam. Mire a bevásárlásból hazatértünk, már ott várt rám a kocsisom a hintóval. Tíz óra lehetett délelőtt s a hintó lámpásai égtek. A kocsis sietett magát iga­zolni. Olyan sűrű a köd a városban, hogy a kocsik egymásba ütődnek, a rendőrök minden kocsisra rápa­rancsolnak, hogy gyújtsa meg a lámpásait. Én akkor jöttem ki először a szobából a nagy betegségem óta. Pedig föltettem magamban, hogy kikisérem a leányt a hegyre s magam intézkedem a cselédeimnél az elhelyezéséről. Magamra nem is gondoltam. Jó meleg bundába burkolóztam ; lábaim lábzsákba, fejemre asztrahán süveg húzva. Esztát is elláttam minden­féle takarókkal. Aztán amint az alagúton átjutottunk, a kocsis eloltotta a lámpásokat, ott már világos volt, a hegy aljánál már szakadozott a sűrű köd, úgy hömpölyögve a halmokon, mint a tengerár: az istenhegyi úton már derült ég jött elénk s amint az udvaromra megérkez­tünk, már nem kellett se bunda, se lábzsák: melegen sütött a nap. Ha sejtenék azt a pestiek, hogy mit bírnak a budai hegyekben! Egy darab Olaszországot télen. Benn Pesten a köd fenekén nyolc fokot muta­tott a fagypont alatt a hévmérő: idekinn a hegyen négy fokot a zérus fölöttt. Tizenkét fok különbség Pest és Buda között. Ebben az isteni levegőben egyszerre más ember­nek éreztem magamat: rekedtség, mellszorulás mind elveszett s vele együtt a hipochondriás kedélyboron­gás. Oh te áldott napmelegség! Te mindent meg­gyógyító! Hogy téged még nem ismer a civilizált világ. A parasztok, a pusztai pásztorok, azok jól ismernek. No hát legyünk parasztok! Bizony jobb is volna. A­helyett, hogy irkafirkálunk, mázolunk, poli­tizálunk, tanulnánk a barmok között világbölcsességet. Eszta rögtön otthon találta magát a majorságban. Milyen kedve támadt, amint a tyukudvarban egyszerre körülfogta a sok tollas állat, gágogva, kovácsolva, kurrogatva, lúd, tyúk, pulyka. Eléje jöttek a kotlók, kanári madárforma sárga csibéikkel, meg azok a tegnap kelt furcsa kis kacsák, amik beleugrálnak a vizes dézsába, ott lubickolnak, fogadott anyjuk a kotlós­tyúk ott mérgelődik körülöttük, dorgáló kotkodával. A kakasok is festői látványok: a chochinchinai nagy­mogul, meg a bársonyfekete Houdam, bíborpiros tarajával, aztán a szürke prince Albert, de valamennyit levágja az igazi magyar kakas, gyönyörű tollazatával, fényes farkbokrétájával, — odakuporodik közéjük s eteti őket a tenyeréből kukoricával. Az inasom ezalatt behordta a holmit a kocsiról a szobákba, amik már jöttem hírére be voltak fűtve. Kérdeztem tőle, hogy hát az orvosságos ládikómat kihozta-e ? Mert hát orvosságos ládikó nélkül rendes ember nem utazik — Pesttől Budáig. Van ott külön szer az étvágytalanság ellen, az álmatlanság ellen, a köhögés ellen, az idegesség ellen; azt mind rendes időkben be kell szedni. Nagyot bámult rám a kérdésemre. Láttam az ostoba pofájáról, hogy mit gondol: »minek a Svábhegyen az orvosságos láda?« — No nem hoztad ki, élhetetlen! Neked is másutt jár az eszed! Az országgyűlésen! Hát majd ebéd után bekutyagolhatsz a városba az orvosságos ládikóért. Már most hogy ebédelek én meg szomatóze nélkül ? Azt nem is kérdeztem, hogy mi lesz az ebéd ? A majorosné főzi a maga konyháján. Csak tudja tán, hogy én halálos beteg vagyok, s hogy az a velem jött leány most szabadult ki a kórházból, azt meg láthatja, ha szeme van. No de ha már itt vagyok, hát körül­járom a kertet. Milyen szép az ilyen kert télen. A fákat mint ezüst filigrán munka borítja be a zúzmara, a­merre a szem ellát mindenütt ezüsterdő, ezüstliget. Lábam alatt ropog a hó. És a mellett olyan meleg van, hogy a prémes bekecs lekívánkozik rólam: egy szál kabát­ban járom az utakat. A fehér cica mindenüvé kisér , s a­hol megállok, a lábamhoz törleszkedik. Egyszer eszembe jut, hogy köhögni is kellene már, megpróbálom: nem megy sehogy, nem találom el a módját. Aztán elkezdek valami szokatlan furcsát érezni. Mi ez? Éhség! Abszurdum! Chimaera! Régóta nem ismerem én azt. Hiszen félek minden falatomtól! Pedig úgy van. Amint a Szent László templomban megkondul a déli harangszó, sietek fel a kertből a hajlékomhoz. Ebédre harangoznak! Künn terítettek a szabad verandán. Ugyan ki étkezne fűtött szobában, mikor ilyen arany nap süt ? Eszta is előkerült a tyúkudvarból, tehénistállóból. Egy pajtást is hozott magával: egy két hetes borjucs­kát, akit már elválasztottak az anyjától. Nagy barát­ságot kötöttek egymással. A boci utána jött a veran­dáig. Azt le sóskenyerezte alaposan. No de egyféle orvosság csak akad minden magyar háznál, amit úgy hínak, hogy appetitorium. Van jó szilvórium, az jól esik útcsinálónak az ebédhez. Esztát nem kínáltam vele. Aztán felhozták az ebédet. Volt tyúkleves galus­kával, aztán paprikás csirke, meg túrósmetélt. Igazán két olyan betegnek való ebéd, akik most szabadultak el a halál révéből. Én mind csak arra néztem, hogyan eszik ez a leány, úgy fal, mint egy farkas. Amellett észre sem vettem, hogy magam is milyen kegyetlenül bepakolok, pedig nincs is itt a szomatóz és katulyám. »Úgy jól laktam, mint a gyallai vőlegény !« mon­dám ebéd után. (Ennek a históriáját sem tudja meg tőlem senki.) Az inasomnak pedig szelidebb hangon szóltam, mint az elébb: »nem szükség besétálni a városba az orvosságos ládikóért.« — Mikor fogassak be? — Semmikor se. Ide kinn maradunk. Aranyidő volt. Gyémánt nap sütött. S a meleg napsugártól a zúzmara olvadt a faágakon. Abból aztán az lett, hogy a cseppfolyóvá alakult hókristály jéggé fagyott a galyak körül, olyan lett valamennyi faág, bokor, mintha üvegcsővel lenne befoglalva. Ha reggel ezüstkertem volt, estére kristálykertem támadt. Hogy lehetne ezt itt hagyni! Meg ezt az isteni tiszta levegőt! Azt a télutói napalkonyatot sem lehetne ám lefes­teni. Én nem merném. Azok a képtelen színváltoza­tok a láthatárra boruló égen, a sötétlila égalj karma- 82*

Next