Uj Idők, 1899 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1899-08-06 / 32. szám - Farkas Imre: Selyemkendő / Költemények - Ráth István: Gyerekpoezis / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
- 134 — MINDENFÉLE Az öreg Petrovics mészárszéke. Lent jártam Kis-Kőrösön azokkal a fővárosi írókkal és művészekkel, kik oda elmentek Petőfit ünnepelni. Hoztam is magammal egy nádszálat és egy darabka forgácsot: az első Petőfi szülőházának fedeléből való, a másik arról a tőkéről került, melyen az öreg Petrovics a húst vágta. A birkáknak tehát most sincs jobb dolguk Kis-Kőrösön, mint Petőfi gyerekkorában volt: ma is vágják őket. Azaz, hogy a húsokat drágábban méri a fiatal mészáros, ki az öreg Petrovics örökébe lépett. De a mi kedvünkért kivételt tett. Mikor azzal állottunk elébe, hogy mérjen ki számunkra két fontot a legjavából , hadd süttessük meg valamelyik lacikonyhában (éppen országos vásár volt) s hadd dicsekedjünk el otthon azzal, hogy Petőfi édesatyjának mészárszékében vásároltuk az elemózsiát, megtette a kívánságunkat. Mikor fizetségre került a dolog, csupán azt mondta : — Két font hús : tizenkét krajcár. — Az nem lehet! — mondta Feszty Árpád — ilyen olcsóság nincs már a világon ! — Nem is a mostani árát vettem, hanem azt, amelyen Petőfi édesatyja mérte. * Kis-Kőrösön minden Petőfi körül forog és az a nádfedeles viskó, amelyben a költő született, nagyobb tiszteletben áll, mint a kőből épült, tornácos városháza, így hát az öreg Leitner is nagy tekintély annak révén, hogy Petőfi játszótársa volt. El is követ mindent, hogy tekintélyét öregbítse és nagyon szívesen cseveg Sándorról. Csakhogy az emlékezete némelykor cserbe hagyja és összetéveszti a két testvért: Istvánt, a fiatalabbikat, Sándorral a halhatatlannal. Ez pedig rosszul esik a kiskőrösieknek és váltig biztatják az öreg Leitnert, mikor elkalardoz a memóriája, hogy ne arról beszéljen, hanem a Sándorról. Az öreg Leitner erre neki fohászkodik : — A Sándor ? Igaz ! Most hetven esztendeje, hogy együtt másztunk az eperfára. Édes istenem, ha ő megérte volna ezt a napot. Tán neki is volna három olyan szép gyermeke, mint nekem ? — S mennyi idősek, öreg > — A legidősebb három éves, a legfiatalabb egyéves, az Összenéztünk és megint azt hittük, hogy öreget cserbe hagyta emlékezete. De nem! Négy éve, hogy Matuzsálem apó, a Petőfi Sándor gyerekkori pajtása újból megnősült és mint a biblia mondja : az ég megáldá házasságát gyermekekkel. * Nem is csoda egy olyan vidéken,ahol olyan gazdag mindenben mező és liget, még gólyákban is. Minden háztetőn van egy fészkük és mikor Fása Lajos fölállott az emelvényre, hogy Petőfit dicsőítse, egyszerre csak fölszálltak seregesen és ott keringtek a holt költő szobra fölött, kit az élő poéta csodaszépen magasztalt. Aztán, mikor elvégezte, hirtelen nekiiramodtak, ki a tarlóra, hol már egybegyűjtve a földnek áldása. Tán azért, hogy hírül vigyék a rétnek, a kalásznak, a napsugárnak: — Most ünneplik a költőtöket. Csak egy öreg gólya nem mozdult helyéről, hanem egy lábon állva kelepelt bele az ünnepi szónoklatba, az ünnepi verselésbe. Az, amely az öreg Petrovics mészárszéke fölött — ki tudja hány esztendő előtt — rakta a fészkét. * •• 1 Történt pedig egy igen különös eset Valaki fölköszöntötte a királyt, ami igen helyes és loyális dolog volt és utána egy másik valaki — aki már igazán valaki, mivelhogy nagynevű író — poharát emelte Kossuth Lajos emlékére. S akadt vala (azért írom krónikastílusban, mert máskülönben el sem hiszik) egy harmadik »valaki«, aki ezekben kifogásolni valót látott és dühösen» önmagából kikelve, odakiáltotta a vendégül megjelent íróknak és művészeknek : — Az urak botrányt akarnak ? ! Én hát elmegyek. S elment olyan büszke léptekkel, mint aki most tett szert valami hivatalos rangra, címre. Utána néztek bámulva, csodálkozva, de senki sem követte. Egyik másik tán azt gondolta, hogy jó volna az öreg Petrovics bárdja — az megadhatná a feleletet erre a bárdolatlanságra. De mégse ! Hisz az mondás sem uj. A Petőfi Sándor szemébe is a vágta a fülöpszállási bíró, mikor elment oda 1848-ban, hogy helyet kérjen magának a népképviseletben és fölvilágosítsa a népet jogáról, szabadságáról. Akkor is pöffeszkedve kiáltott egy apró valaki : — Az úr botrányt akar? A frázis tehát ugyanaz, de a nép — az egészen más ! Nem hallgat, mint akkor hallgatott, mert odajött ünnepi ruhában, ragyogó arccal Petőfi szobra elé és áhítattal nézte a saját, porból lett és porrá lett vérét, kinek szelleme fénnyel tölt el egy egész világot. S odajött akkor is, mikor az a valaki a botrányt emlegette és szóval, kézszorítással tiltakozott azoi fölfogás ellen, mintha Petőfi szülővárosában botránynak lehetne minősíteni azt, ha Kossuth Lajos emlékét dicsőítik. Azt hiszem, hogy abban a pillanatban az öreg Petrovics mészárszékében magától megmozdult a régi rozsdás bárd és eszébe jutott( hogy egykor ... , réges régen . . . mikor a kaszát kiegyenesítették, ő fegyver is volt, melytől nemcsak a birkák reszkettek, hanem azok is, kik a népszabadságnak, a nemzeti eszmének ellenségei. Igric: Torma Zsófia doktorsága A konzervativizmus ijedten csapja össze a kezét és elképedten néz, hol az égre, hol Kolozsvár felé . . . Nagy esemény történt a kincses városban és pedig olyan esemény, mely nagy haladást jelent a nőemancipáció terén. A kolozsvári tudomány-egyetem tiszteletbeli doktorságot adott egy nőnek s a király jóváhagyta. Micsoda forgandóság! Nemrég még két sárkány őrizte az asszonytól az egyetem kapuit, ma már megnyílt a legbelsőbb szentély is előtte, az asszony doktor, sőt tiszteletbeli doktor. Az a hölgy, aki a modern szellem e legmerészebb lépésének választottja : Torma Zsófia, a tudós archeológus. Érdekes, lelkes és régi művelője a tudománynak, aki már akkor a komoly tanulmánynak szentelte életét, mikor az asszonyt a katedra közelébe sem engedték és az asszony tudományszomját excentrikus és nevetséges gerjedelemnek tartották. Nevezetes, tudós család gyermeke. Édesatyja Torma József, a Calendarium diplomaticum szerzője, megyéje történetének megírója, multunk avatott kutatója, bátyja Torma Károly, volt képviselő, főispán, a képviselőház alelnöke, aki eközben a hazai régészet legalaposabb művelője volt és odahagyva a politikai pályát, egyetemi tanárságot vállalt, majd szerény nyugdíjban, a derült olasz ég alatt áldozott a klasszikai emlékek kutatásának, mígnem harmadéve meghalt. Nem csoda, hogy e tudományszomjtól égő családban a leánygyermek lelke is magasabb régiókba szárnyalt. Torma Zsófiát sem tarka leányálmok vonzzák sejtelmes tündérvilágba, mint társnőit, hanem a tudomány rögös mezeje hívja magához. Fiatal leánykorában már régészeti ásatásokat végez, azok eredményét tudományosan földolgozza, kommentárokkal látja el, melyek a szakkörökben föltűnést keltenek. Leleteiről és kommentárjairól ezidőben már a nagy Schliemann is többször elismeréssel szólt. Torma Zsófia huszonötéves korában részt vett és szerepelt már a budapesti ősembertani kongresszuson. Az azóta lefolyt huszonöt esztendőben pedig az őskori emlékek szimbolikájának legalaposabb magyarázójaként ismerték el. A kolozsvári egyetem kitüntetésével az igaz érdemet honorálta; hogy ez érdemes tudós egyszersmind nő, ez csak érdekességét emeli az eseménynek. Emeli annál inkább, mert Magyarországban asszonynak most adtak először bölcsészettudori diplomát, honoris causa pedig még egyáltalán nem adtak nőnek doktori oklevelet. "iV I Torma Zsófia —iflf