Uj Idők, 1900 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1900-02-04 / 6. szám - Tutsek Anna: Ébredés / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

- 122 - esett a tudat, hogy [ugyanegy közjogi bázison állhatok a nagyságos asszon­­nyal.) .— A dualizmus végleg kompromittálta magát az én szememben. (És mivel, ha szabad kérdeznem ?) — A delegációkkal . . . Hogy a mi uraink hetekig magukra legyenek Bécsben, ahol senki sem ismeri őket, az szamárság. . . Úgy hallottam, hogy a Ronacherben külön páholybérletük van. Azt is hallottam, hogy a bécsi hölgyek a nagyon vállalkozó szellemű urakat gyűjtő­néven delegátusnak nevezik . . . Ennyit már nem ér meg nekem a monarkia nagyhatalmi állása ! (Olvasta a cikkeket, amelyeket a művészek nyomorá­ról írtak a lapok?) — Miben nyilvánul a művészek nyomora ? (Abban, hogy senki sem veszi meg a képeiket.) — Ennek csak örülhetnek a festők, mivel ez azt bizonyítja, hogy a közönség ízlése lépést tart a magyar művészet fejlődésével. (Azt bizonyítja ?) — Persze. Mit csinálnak nálunk a festők ? Festenek, ki a régi, ki az új divat szerint. És mit csinál a közönség ? Nem veszi meg sem a régi, sem az új divat szerint festett képet. Miért nem veszi meg a régit? Mert az új irány hatása alatt áll. Hát az újat miért nem veszi meg? Mert nem tudta magát még egészen emancipálni a régi iskola hagyományai alól. . . Lássa, én és az uram akar­tunk a sógornőnknek valami csinos kis­­ képet venni. Megjegyzem, hogy az uram szecesszionista, én pedig nem vagyok az. Kimentünk a Műcsarnokba. És mi történt? Ami neki tetszett, azt én förtelmesnek találtam és ami nekem tetszett, azt ő ingyen se akarta vállalni. Tehát nem is vettünk képet. (És meddig szünetel majd a képvásár ?) — Amíg én és az uram megegyezünk egymással. Sajnálnám, ha addig egypár piktor éhen halna . . . Ébredés Márta kisasszony elhelyezkedett a vasúti kocsiban, lefüggönyözte az ablakokat, bezárta az ajtót s elhatározta, hogy két koronát ad majd a kalauznak, csakhogy egyedül marad­hasson. Márta kisasszony vén leány volt és igen szerette a kényelmet. Magános, csinos kis otthonában, öreg hűséges cselédjével, nagyon jól érezte magát. Kis életjáradéka volt, abból gond nélkül élhetett. Voltak kedves, jó isme­rősei, akik szerették, házi szegényei, akikkel jót tett és sok regénye, melyeket szenvedél­lyel olvasott. Azonkívül ott volt a huga, két aranyos, piros pozsgás, egészséges kis fiacs­kájával, kiket Márta valósággal imádott. Most is éppen őket látogatta meg, ott töltötte a húsvéti ünnepeket. És ez nagy dolog volt Mártától, aki nem igen szeretett kimoz­dulni kellemes kis otthonából, ahol olyan nyugodtan, olyan kényelmesen élhetett apró kedvteléseinek­­ és emlékeinek. Mert hát természetesen emlékei is voltak a jó Mártának. Édes Istenem, melyik öreg leánynak nincsenek ? Hervadozó szívének egyik titkos rejtekében melyik nem őriz édes-bús emlékeket virágos tavaszról, midőn napsugaras reggelen elindult a boldogság elé, ajkán dallal, kezében rózsákkal, szívében szerelemmel ... És aztán nem találkozik, csak a boldogtalansággal és a csalódással . . . Ajkán elhal a dal, kezéből kihullanak a rózsák és szívében csak a rózsa tövise marad . . . Évek jöttek, évek mentek, de a tövis mindig ott sajgott Márta szívében. Valahogy mindig úgy érezte, hogy az élete nem teljes s voltak napjai, mikor ismét és ismét átélte rövid regényének szomorú fejezeteit. Szeretett és szerették. Legalább ő úgy hitte. Szép, délceg és vidám fiatal ember volt Bándi Ödön ; egy csapással elfoglalta a szelíd kis Márta szívét. A Márta nagynénjénél ismerkedtek meg, falun. Az a két hét, amit ott együtt töltöttek, a keletkező, fejlődő szerelem tiszta, poétikus idilljében, az volt a Márta éle­tének tavasza. Azután elutazott Ödön és sokáig leveleztek. Ezek a levelek voltak Márta minden boldogsága. Levélben kérte meg Ödön a kezét anyjától, levélben lett ő a meny­asszonya és levélben váltották az első csókot is. Szegény Márta ! Ennyivel is maradt. Egyszerre a levelek kimaradtak s bár Márta egyre­másra írt, csak hónapok múlva jött egy rövid, siralmas kifogásokkal tele levél, amelyben Ödön vérző szívvel jelenti, hogy kénytelen lemondani Mártáról. Márta előbb meg akart halni; azután mindenféle fantasztikus terveket szőtt, hogy elutazik, fölkeresi Ödönt, megkérdezi tőle : miért akarja elhagyni és megcsókolja, csak egyszer . . . egyetlen egyszer . . . Nem tudta elhinni, hogy csakugyan vége min­dennek. Hisz ő oly nagyon, olyan igazán szerette Ödönt. Valami félreértés van a dologban, de majd ki fog derülni . . . Ő várni fog türelemmel, szeretettel és Ödön egy napon el fog jönni az ő hűséges, szerető kis­ menyasszonyáért . . . És, mert levelet már nem írhatott többet, teleírta a nap híját szerelmes, édes szavakkal; úgy érezte, hogy olyankor mindig Ödönnel beszélget s mindig megcsókolta a nevét, amikor leírta. Egy napon aztán azt olvasta az újságban a hímen­hírek között, hogy Bándi Ödön megházasodott. Egy gazdag zálogháztulajdonosnak a leányát vette el. totta Márta lezárta naplóját. Az utolsó lapra fölragasz­az újságból kivágott himenhírt s alája írta: Kacagjatok ! Vége a komédiának ! A Nemzeti Kaszinó följárója

Next