Uj Idők, 1900 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1900-02-04 / 6. szám - Tutsek Anna: Ébredés / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
- 122 - esett a tudat, hogy [ugyanegy közjogi bázison állhatok a nagyságos asszonnyal.) .— A dualizmus végleg kompromittálta magát az én szememben. (És mivel, ha szabad kérdeznem ?) — A delegációkkal . . . Hogy a mi uraink hetekig magukra legyenek Bécsben, ahol senki sem ismeri őket, az szamárság. . . Úgy hallottam, hogy a Ronacherben külön páholybérletük van. Azt is hallottam, hogy a bécsi hölgyek a nagyon vállalkozó szellemű urakat gyűjtőnéven delegátusnak nevezik . . . Ennyit már nem ér meg nekem a monarkia nagyhatalmi állása ! (Olvasta a cikkeket, amelyeket a művészek nyomoráról írtak a lapok?) — Miben nyilvánul a művészek nyomora ? (Abban, hogy senki sem veszi meg a képeiket.) — Ennek csak örülhetnek a festők, mivel ez azt bizonyítja, hogy a közönség ízlése lépést tart a magyar művészet fejlődésével. (Azt bizonyítja ?) — Persze. Mit csinálnak nálunk a festők ? Festenek, ki a régi, ki az új divat szerint. És mit csinál a közönség ? Nem veszi meg sem a régi, sem az új divat szerint festett képet. Miért nem veszi meg a régit? Mert az új irány hatása alatt áll. Hát az újat miért nem veszi meg? Mert nem tudta magát még egészen emancipálni a régi iskola hagyományai alól. . . Lássa, én és az uram akartunk a sógornőnknek valami csinos kis képet venni. Megjegyzem, hogy az uram szecesszionista, én pedig nem vagyok az. Kimentünk a Műcsarnokba. És mi történt? Ami neki tetszett, azt én förtelmesnek találtam és ami nekem tetszett, azt ő ingyen se akarta vállalni. Tehát nem is vettünk képet. (És meddig szünetel majd a képvásár ?) — Amíg én és az uram megegyezünk egymással. Sajnálnám, ha addig egypár piktor éhen halna . . . Ébredés Márta kisasszony elhelyezkedett a vasúti kocsiban, lefüggönyözte az ablakokat, bezárta az ajtót s elhatározta, hogy két koronát ad majd a kalauznak, csakhogy egyedül maradhasson. Márta kisasszony vén leány volt és igen szerette a kényelmet. Magános, csinos kis otthonában, öreg hűséges cselédjével, nagyon jól érezte magát. Kis életjáradéka volt, abból gond nélkül élhetett. Voltak kedves, jó ismerősei, akik szerették, házi szegényei, akikkel jót tett és sok regénye, melyeket szenvedéllyel olvasott. Azonkívül ott volt a huga, két aranyos, piros pozsgás, egészséges kis fiacskájával, kiket Márta valósággal imádott. Most is éppen őket látogatta meg, ott töltötte a húsvéti ünnepeket. És ez nagy dolog volt Mártától, aki nem igen szeretett kimozdulni kellemes kis otthonából, ahol olyan nyugodtan, olyan kényelmesen élhetett apró kedvteléseinek és emlékeinek. Mert hát természetesen emlékei is voltak a jó Mártának. Édes Istenem, melyik öreg leánynak nincsenek ? Hervadozó szívének egyik titkos rejtekében melyik nem őriz édes-bús emlékeket virágos tavaszról, midőn napsugaras reggelen elindult a boldogság elé, ajkán dallal, kezében rózsákkal, szívében szerelemmel ... És aztán nem találkozik, csak a boldogtalansággal és a csalódással . . . Ajkán elhal a dal, kezéből kihullanak a rózsák és szívében csak a rózsa tövise marad . . . Évek jöttek, évek mentek, de a tövis mindig ott sajgott Márta szívében. Valahogy mindig úgy érezte, hogy az élete nem teljes s voltak napjai, mikor ismét és ismét átélte rövid regényének szomorú fejezeteit. Szeretett és szerették. Legalább ő úgy hitte. Szép, délceg és vidám fiatal ember volt Bándi Ödön ; egy csapással elfoglalta a szelíd kis Márta szívét. A Márta nagynénjénél ismerkedtek meg, falun. Az a két hét, amit ott együtt töltöttek, a keletkező, fejlődő szerelem tiszta, poétikus idilljében, az volt a Márta életének tavasza. Azután elutazott Ödön és sokáig leveleztek. Ezek a levelek voltak Márta minden boldogsága. Levélben kérte meg Ödön a kezét anyjától, levélben lett ő a menyasszonya és levélben váltották az első csókot is. Szegény Márta ! Ennyivel is maradt. Egyszerre a levelek kimaradtak s bár Márta egyremásra írt, csak hónapok múlva jött egy rövid, siralmas kifogásokkal tele levél, amelyben Ödön vérző szívvel jelenti, hogy kénytelen lemondani Mártáról. Márta előbb meg akart halni; azután mindenféle fantasztikus terveket szőtt, hogy elutazik, fölkeresi Ödönt, megkérdezi tőle : miért akarja elhagyni és megcsókolja, csak egyszer . . . egyetlen egyszer . . . Nem tudta elhinni, hogy csakugyan vége mindennek. Hisz ő oly nagyon, olyan igazán szerette Ödönt. Valami félreértés van a dologban, de majd ki fog derülni . . . Ő várni fog türelemmel, szeretettel és Ödön egy napon el fog jönni az ő hűséges, szerető kis menyasszonyáért . . . És, mert levelet már nem írhatott többet, teleírta a nap híját szerelmes, édes szavakkal; úgy érezte, hogy olyankor mindig Ödönnel beszélget s mindig megcsókolta a nevét, amikor leírta. Egy napon aztán azt olvasta az újságban a hímenhírek között, hogy Bándi Ödön megházasodott. Egy gazdag zálogháztulajdonosnak a leányát vette el. totta Márta lezárta naplóját. Az utolsó lapra fölragaszaz újságból kivágott himenhírt s alája írta: Kacagjatok ! Vége a komédiának ! A Nemzeti Kaszinó följárója