Uj Idők, 1900 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1900-01-21 / 4. szám - L. K.: Fadrusz Jánosné / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

- 87 - SZÍNHÁZ Színházi élet Egy kedves, egyszerű, szép bokrétával kedveskedett a héten közönségének a Nemzeti Színház. Kis híjjá, hogy vissza nem utasítot­ták. Persze ! . . . Ilyen szelid illatú, istenadta mezei virágok kinek kellenének itt manapság, mikor a buja orchideákkal is csak azért ér­jük be, mert szadikusabb példányai a „fleur du mal"-nak, még nincsenek. Bizonyosan nincsenek. Ha volnának, a párisi — vagy londoni hetéravilág mulatóhelyeiről egyenest hozzánk kerültek volna, mert itt van rá közönség, mohó izlésű­ és nem válogatós, — ha pedig nincsen, majd lesz. Milyen tanulságos párhuzamba lehetne vonni a budapesti színházakban megnyilvá­nuló ízlést a kávéházainkban tenyésző társa­dalmi élettel! A merőben hírlapi táplálékkal beérő szellemi igények természetesen kávé­házi nívóra szállítják a színházat is, — pláne, ha a színház se igen kéreti magát. Veszedel­mes gazdálkodást folytatnak színházaink a közönséggel";"mintha felednék, hogy mindenre csak egy közönségünk van : ugyanaz a pub­likum jár vagy járt az Operába, a Nemze­tibe s egyedüvé, mindenüvé, — mi lesz, ha tisztán orfeumi koszthoz szoktatjuk ? Az, amit már tapasztalhattunk : üres lesz az Opera, a Nemzeti és ha a Szecesszióra vélet­lenül nem sikerül még vétkezettebb mezíte­lenséggel rálicitálni, üres lesz a Vígszínház is. Persze, nem csupán ez a baj. De ez sem az utolsó. Labichet játszották a Nemzetiben. A fran­ciák nem átallják őt klasszikusaik közé so­rozni s helyét Moliéretől nem is igen távol jelölik ki. Annyi bizonyos, hogy lehetetlen is őt nem szeretni. Nem rajongva, dh nem. Kissé olyan nyugodtabb, öregebb érzelemmel, ahogy az ember negyven-ötven éves korában szeret, amikor nem fenyegetőzünk többé, hogy bol­dogok leszünk vagy meghalunk — de szeret­nénk boldogok lenni, ha van rá mód s ha egyébként nem lehet, csók helyett megelég­szünk egy hűséges, meleg kézszorítással, aztán annál jobbkedvűen végezzük egyéb polgári kötelességeinket. Ezt a kézszorítást soha se tagadja meg tőlünk Labiche. Talán még lekötelezőbb, mikor egy-egy szívből fakadó mosolyra késztet bennünket, mint mikor harsogó kacajra gerjeszt. Ritka az olyan darabja, hogy munkatársa ne lett volna hozzá. De mind Labiche az azért! Hordták neki szekérszámra a virágot, ahogy szedték, gyomostul : a kész bokréta mind az ő kezére, az ő ízlésére vall A gyomot elhányta, a virágok közül csak azt válogatta, amit ő szeretett ! Hogy milyenek a bokrétái, mennyire csak a természetes, szelid illatú, örökszép mezei virágokat szerette : nézzék meg az Ég ma­darait. Nagyon szépen játszák a Nemzeti Szín­házban. Vízvári és Újházi pompásak benne és kedvesen mondja el Vízvári Mariska is a példázatot az ég madarairól : ,, Lássa, én ... én táplálom városnegye­dünk kis madarait . . . Igen . . . reggelenként kenyérmorzsát szórok nekik az erkélyre . . . Télen, gondosan eltakarítom a havat, nehogy megfázzanak . . . Nyáron, úgy igazítom a lombokat, hogy ne süsse őket nagyon a nap ... És lássa, azt hiszi, hálásak ? Szó sincs róla! . . . Mihelyt ablakot nyitok, el­repülnek a hálátlanok . . . Olyik meg is csapja kezemet a csőrével. De nem kívánok hálát tőlük . . . Nem is tartoznak vele. Isten teremtményei szegénykék és éhesek, boldog vagyok, hogy táplálhatom őket . . . Önnek is megvannak a kis madarai . . . vart minden­kinek . . És a darab vége! Az az édes jóságú tanulság! Két dolgot tanulj meg, hogy bol­dog légy : „Nyisd ki a szemed és csukd be a szek­rényedet!" — morog Újházi. „Nem !" — tanítja Vízvári. — Csukd be a szemed és nyisd ki a kezedet." (Md.) A vas Abban a kerepesi­ úti mórstílü palotában, ahol a milleniumi kiállítás idején az éjjeli mulatságra vágyó Budapest kereste az élve­zetek meglehetősen léha nemét, pár hónap óta a tudomány népszerűsítésének emeltek oltárt. Az Uránia-társulaté az érdem, hogy ezt az átalakulást foganatosította.­ Az első kísérletnek még kissé idegenszerű íze, mert a Harc az éjszaki pólusért, volt az melyet az első időben adtak, külföldi mintára készült. Azóta azonban, miután a vállalat túlesett a kezdet nehézségein, nemcsak hogy Magyar­ország legszebb tájait bemutatják rendszeres egymásutánban, hanem olyan tudományos ciklusok is kerülnek bemutatóra, mely a laikus közönség érdeklődését lekötvén, egy­úttal ismeretkörét tágítja. A legújabb látványosság, melyet színre hozott az Uránia A Vas. A hozzá való szö­veget Edvi Illés Aladár írta. Túlnyomó rész­ben eredeti magyar képekből áll. Az első felvonásban a nyersvas termelésének mun­káját látjuk, a második a vas finomításáról, a harmadik pedig a különféle munkákról szól, melyek a vassal kapcsolatosak. Amilyen színtelenek a felvonások címei, annyira élénkek és színesek az óriási képek, a meglepően beállított mozgófényképek és az ügyesen festett díszletek. Szebbnél szebb táj­képek vonulnak el szemeink előtt a nyák köréből. Ott látjuk a stracenai, vasbá­dobsi­nai, hisnyovici, szent-keresztbányai, krompachi, vaskői, vörösvágási, bodvai, zólyomi, nádasdi, torockói, diósgyőri, zólyom-brezói, boros­jenői és aninai vasbányákat és olvasztókat. Egytől-egyig eredeti felvételek. A mozgófényképek közül különösen nagy hatású egy óriási vashajó vízrebocsájtása és a Tower-hídnak vasúti-, gyalogos- és kocsi-forgalmának bemutatása. A díszle­tes részek közül kiválik mindjárt a leg­első, mely a cölöpépítmények korszakáról. Holdvilágos táj közepén egy tó, melynek felszíne csupa élet és csillogás. Ez az a kor, mikor még a vasat nem ismeri az ősember. Igen szép a núbiai sivatag dekorációi is, melynek előterében a félig vadnépek vasat olvasztanak. Ezeknél mélyebb betekintést enged a vas kohászatába az a két kép, mely­nek egyike az olvasztó lecsapolását, másika pedig a vasérc robbantását mutatja. Az első­nél a színpadon elömlő tűzfolyó vas, a máso­diknál pedig a robbbantás zaja teljes képet ad arról a nehéz munkáról, mel­lyel az ember kénytelen a vasat megszerezni. Az előadást az acéltű előállítása és a varrógép apotheosisa fejezi be. Az egész pedig annyira változatos és tanulságos, akárcsak valamely igazi utazás, melynek révén hazánk és a nagyvilág ő­s­müveit megismerjük. S­. A. — MINDENFÉLE Vajdafy Ernő. A régi közmondás azt tartja ugyan, hogy akit az Isten megver, csak abból lesz iskolamester, de hála a mívelődés haladásának, már sokat vesztett igazságából a klasszikus idézet. Sőt egy nagy államférfiú, maga Bismarck, nem átallotta beismerni, hogy az 1866-iki háború csatáit nagyrészben a porosz iskolamesterek nyerték meg. Nálunk a művelődés az a csatatér, hol legszebb diadalait aratja az iskolamester és közülök való, a legelsők közül az a férfiú, kinek arc­képét abból az alkalomból bemutatjuk, hogy harmincéves igazgatói jubileumát ünnepli. Vajdafy Ernőt akkor állították a hetedik kerületi polgári leányiskola élére, mikor az egyesített főváros az első leányiskolákat szervezte, kettőt a budai, négyet a pesti részen. Hogy mily szükség volt azokra,­­igazolja az a körülmény, hogy azóta még hat polgári leány­iskola nyílt meg, kettő pedig felső leányisko­lává alakult át. Ebben a hatalmas fejlődésben nagy része volt Vajdafynak : sok ezer fővá­rosi leány neki köszönheti tudását, művelő­dését és hogy mit jelent ez, nem szükséges e helyen részletezni. Kedves, szelidlelkű­ ember, kiért tanítvá­nyai rajongnak. A tanításon kívül két passzió­nak hódol: a költészetnek és a gyümölcs­termelésnek. Mind a két téren finom és zama­tos gyümölcscsel dicsekedhetik, — ha egy­általában természetében volna a dicsekedés. i

Next