Uj Idők, 1903 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1903-01-01 / 1. szám
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Félévre 8 korona IX. évfolyam. Szerkeszti Herczeg Ferenc 1903.január 1 Előfizetési ára Negyedévre 4 korona 1. szám. A FÖLFELÉ ZÜLLŐK Regény írta: SZIKRA I. — Ohó, Endre úrfi, ön itt lopja a napot? — hangzt át az Ujlakyék angol parkjából a Parajdy András ilvásába, s legott egy lángoló piros batisztruhába öltött, tizennégy-tizenötéves leányka tünt föl a kerítés ellett. •— Hát nem tudja, hogy testvérei egytől-egyig a szaföldön vannak acatolni? — kérdezte gúnyos nevetést, mialatt egy vadkecske elevenségével gázolt át szederdán, árvacsalánon, míg végre egy merész szökéssel a vény tetején termett. Ott aztán kényelmesen elhelyeződve, apró, fekete selyemharisnyákba bújtatott lábait az egőben lóbálta s önelégült mosolygással nézett le ifjabb alanyai Parajdy Endrére. A megszólított, aki a leány közeledtére sietve hagyta fekvőhelyét a nagy diófa alatt, most dacosan, de még egészen megállapodott férfihangon vágta vissza a madást: — Nem vagyok én napszámos! — Hát a testvérei? — Phű! .... a testvéreim?! — válaszolt megveteg. — Bánom is én, hogy azok mit csinálnak! — Persze! . . . maga külömb! — felelt Éva kisaszony áhítattal. Parajdy Endre fülig elvörösödött e gúnyolódásra, deért csak egy türelmetlen vállvonítással felelt, aztán kezdte a körülötte bólingáló pipacsokat egy kezébe vett mogyoróág segítségével lefejezni. — Jól teszi! — kiáltott a leány. — Legalább nem arad konkurrensem! — És egy hirtelen mozdulattal ,élesen maga körül terítette piros ruhájának fodrait. — y ni! Most már én vagyok a legszebb mákvirá é! Ugye?... — Óh Éva kisasszony! — mentegetőzött Endre félórásan, — hogy mernék én ilyet mondani? — Nem is tanácsolnám! — vágott vissza Eva és egyetlen gőggel nézett rajta végig. S mintha egyszerre mind a ketten öntudatára ébredtek Ana annak a nagy rangbéli különbségnek, amely őket választja, önkénytelenül messzebb húzódtak egymástól, ivált a fiatalember vehette komolyan a rendreutasítást, ert ő még akkor is szótalan daccal nézett a messzeigbe, amikor a leány, talán mert megbánta szigorúságát, vagy csupán mert incselkedését vágyott folytatni, ismét megszólalt. — Ugyan! ... ne vágjon már olyan sértett spanyolgrand pof . . . akarom mondani: arcokat! — csicsergett, — inkább mondja el, hogyan menekedett meg attól az épületes családi kalákától, amelyben az imént mind a hat nagyreményű Parajdy-csemetét láttam görnyedezni? — Már megint! — szisszent föl a sokat kínzott nyolcadéves gimnazista szemrehányóan. — Mondja, Éva kisasszony, miért bánt folyton? Nagy öröme telik benne? — Bántom?! . . . Dehogy is bántom! csak azt szeretném tudni, hogy az öreg Parajdy bácsi miért nem fogad napszámosokat, ha gazos a földje, miért küldi ki a „saját tulajdon gyermekeit", mint ahogy nagymama fejcsóválva megjegyezte. Mondja, azért mert így olcsóbb? Parajdy Endre az ajkába harapott és ökölbe szorított kezeit mélyen sülyesztette zsebeibe, nehogy kiszabadulva onnan, egyenesen arra a kis fehér leány nyakra vessék magukat, amely a gyakori, vidám kacagástól vibrálva, szinte kihívólag világított ki a piros batiszt közül. — Csak ne volna az, aki! — gondolta a Parajdygyerek kétségbeesetten. — Be megjárná velem! ... de nagyon megjárná! De így?! . . . Mert persze, mindketten tisztában voltak azzal, hogy a szép kis Ujlaky Éva, Ujlaky Gábor főispán leánykája, teljesen büntetlenül űzheti kegyetlen játékát Parajdy Endrével, a jó öreg kurátor fiával. — Szóljon hát! — nógatta a leány fölkacagva s ugyanakkor leugrott a kerítésről. Majd egy hosszú fűszálat letépve, lopvást Endre füléhez érintette, aztán, hogy az meglepetve fölnézett: •— Ott repülni! — kiáltott, egy ártatlan pillangóra mutatva. — Büntessük meg! És menten, minden további gondolkozás utána iramodott a boldogan röppenő kis lepkének. nélkül, — így ni! — örvendezett pár perccel később, midőn hosszú fehér ujjai vigyázva zárultak a vonagló, remegő, eleven zománcszárnyakra. — Nézze, milyen szép! — Gyönyörű! — felelt Endre, akinek most tűnt föl először, hogy Évának milyen hófehér keze van. De a leányka most csakis a pillével volt elfoglalva. — Várjon csak! . . . Pompás gondolatom támadt! Van egy gombostűje? — Nincs. Mire kell? Lepkegyűjteménye van? 11