Uj Idők, 1903 (9. évfolyam, 27-53. szám)
1903-09-27 / 40. szám - Békefi Antal: A pócüresítő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Másfél öt tölgyhasáb feküdt már a három ember keze nyomán sárga darabokban egy nagy halomban. Kint járt éppen Mihály, amikor megszólalt Kurta. Esteledett és — No nézd má, — ma nem ment haza az asszonyhoz Mihály. — Nem ám, Eccő se ment. Ekkor bejött Biczók és fölvette a fiát a karjára és beszélt hozzá: — Na te pócüresítő, jobb szerettél-e itt? Hé, jobb vót-e ? A gyerek átfogta a kezével az apja nyakát és nagy őszinteséggel nyilatkozott: — Jobb ám, jobb ám ... Meg lehetett érteni a kis pócüresítő beszédjét, mert az apjának szólt. Aztán munka fogytáig ott mulatozott tovább békességgel a fészkin, irgalmatlan erőszakkal fogván a kezében a még reggel kapott és csak részben elfogyasztott kenyérhajat. Vidám volt a gyerek, danolta is a kis báránkát a sarokban így: „Behe, ehetném, behe, ihatnám, ehen-behen, ihatnám." Nevettek a munkások és mondta az egyik: — Né, milyen jó kedve van a legénnek. Ekkor szállt ki valahogyan a keserű boldogtalanság Biczókból ilyenformán: — Az ám, mer ma nem ütötte-verte senki. Már fölcihelődtek és ezen szónál egymásra néztek a favágó munkások. Sajnálkozva értették meg a dolgot. Az úton vezette Biczók a kis fiát és kérdezte újra Hetes István: — Hát az asszony? Közlékenyebbre vált Biczók és fenyegető harag volt a beszédjében: — Aztán nincs otthon — azóta. — No, — ütődött meg a munkás. — Hát a kis druszával mit csinált akkor? A favágó az eltökélt szándék erős hangján mondta: — Eső nehezebb, mint a szerszám, eviszom oszt fővigyázok rá, míg új röndös asszonyt találok munkába. Csöndes lépést tartottak. Amaz sóhajtozott az asszonyi rosszaságon. Jó darabig Biczók se szólt többet, csak húzta magával a gyereket és egy kenyeres boltnál megálltak. Friss, meleg kenyérillat csapott ki A gyerek odafordította a fejét és mohón nézett be a sürgő emberekre, akik kenyérért jöttek. — Hideg üdő gyün reggelre. Munka lesz.—jegyezte meg Hetes. — Lösztán. — felelt Biczók. — Közösségbe menünk ? — Nem bánom. — No, jócakát! — Adjon isten jójcakát! Amaz elodalgott valamerre, Biczók befordult a gyerekkel a boltba, kenyérért. Nagy darabot szeltek neki és a puhájából tépett a gyereknek. Ekkor kimentek a metsző szélbe, az ember a fiát felültette a hátára és a kendőbe kötött meleg kenyeret oda adta neki ezen gyöngéd szóval:— Ha fázik a kezed kis békám, melegítsed evvel . . . A gyerek gondtalan, piros arcocskájára ráesett a világosság, amint ott lovagolt az apja hátán. S ahogy ment a favágó, a patkója kopogott és nagy, idomtalan árnyékot vitt magával, míg rávetette az utca-lámpa a világosságot, de sötétbe lépve a leszálló esti köd eltakarta egészen . . . BÉKEFI ANTAL Adriai levél Augusztus havában Aki nem hiszi el, hogy az emberek átlag jók és kellemesek és akinek ennélfogva embergyűlölő hajlamai vannak, annak melegen ajánlhatom, hogy tegyen hosszabb tengeri utat. De nem gőzhajón, hanem vitorláson. Ha valamiképpen, hát így kigyógyulhat a nyavalyájából. A gőzhajó egy úszó darabja a nagyvárosnak. A gőzös magával viszi a kultúrélet minden önzését, kicsinyességét és merevségét. A vitorlás hajó azonban, amint elhagyta a kikötőt, visszaviszi az embert megint az ősi természetbe és az emberek megint fölveszik eredeti természetüket. Sehol annyi valóban rokonszenves, önzetlen és igazán emberileg érző embert nem találtam, mint a vitorlás árbocok tövében, a nagy vászonponyvák árnyékában, a félreeső kis kikötők zugaiban. A világ összes tengerészei között ki van fejlődve a bajtársiasságnak bizonyos érzése és a tudat, hogy alkalomadtán rászorulnak egymásra, önzetlenekké és szívesekké teszi őket. A kis kikötőkben meglepi a szárazföldi embert a tapasztalás, hogy merő kötelességtudásból milyen sok és súlyos munkát végeznek egymásnak a vadonat idegen emberek. Hogy többet ne mondjak: ha ki akarok valahol kötni a kutteremmel, egyszerűen rákiáltok a parton lebzselők valamelyikére, aztán nagy lódítással a nyakába dobom a vizes kötelet, hogy fogja, húzza, kösse meg annak rendje módja szerint. Ha ügyetlen az illető, még össze is szidhatom. Ezért éppen csak egy kurtán odavetett grazié szó jár. Nem találni embert, legyen az matróz, paraszt, katona vagy úr, aki nagy odaadással ne végezné a rábízott munkát. Mikor augusztus közepében Komizából elvitorláztunk Busi szigetére, a kis szigetország egyetlen és igen rossz öblében a haditengerészet egy kis gőztenderét találtuk. A gőzös legényei csónakon jöttek elénk, megmutatták a legalkalmasabb macskázó helyet, kéretlenül elvégezték a kikötéssel járó munkát, aztán elmondták azt is, hogy hol van a legjobb fürdőhely. Hajójuk a huszonharmadik számú tender volt, a hajó parancsnoka egy német altiszt, legénysége öt dalmát matróz. Azért küldték őket ide, hogy fölmérjék a kikötő mostani vízállását. Meg kell jegyeznem, hogy a tengeren egyébként is ideális a polgárság és a katonaság közötti jó egyetértés, talán azért, mivel a haditengerészet tagjai elsősorban mégis csak tengerészek, csak aztán katonák. Miután kikötöttünk az öböl közepén, vagy fél kilométernyire a parttól, amelynek kopár lejtőjén féltucat házacskában lakik a szigetország népessége, a kis keresztfiam csónakba szállott és megtette a gőzös fedélzetén az etiketszerű látogatást. A tengerészek megmutattak neki mindent, amit csak látni akart és a gyerek az árboc tetején kezdte és a széntartó fenekén végezte be szemleútját. Aztán két szép tengeri csigát ajándékoztak neki és visszahozták a kutterre. Abban állapodtunk meg, hogy a busii kék barlangot, amelynek kedvéért idejöttünk, másnap reggel nézzük meg, mivel hozzáértők állítása szerint főleg délelőtt kilenc és tizenegy óra között ragyogtatja színjátékainak azúr pompáját. Ez a barlang egykor talán méltó versenytársa lesz a Kapri szigeti grotta azureának, egyenlőre azonban a híre inkább akadémikus természetű, mivel ma csak az látogathatja meg, aki a maga hajóján jár. Businak ugyanis nincs semmi rendes összeköttetése a külvilággal és aki oda akar jutni, annak vitorláson kell átvágnia a tíz tengeri mértföld szélességű lisszai csatornán. A csatorna pedig Olaszország felé nyitva áll és a nagy Adria errefelé még nyáron is meglehetősen szeszélyes. Délután nagymosást rendeztünk a kutteren és Iván, a horvát matrózunk, aki látható ambícióval pályázott a mindenes szerepére, édes vízbe áztatta a fürdő- és halász- ti 90