Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-27 / 13. szám - Herczeg Ferenc: A honszerző / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

a harmadik és Szitnyay a szenet hordták nekik füles nagy kosarakban. Tíz percig folyt a munka az izzó pokolban, György letette a kosarát és azon gondolkozott, ekkor hogy legjobb volna, ha szó nélkül fölmenne a fedélzetre és belevetné magát a tengerbe. Mert bizonyos, hogy nem bírja tovább. — Mi lesz, conte? ! — rivalt rá az egyik fekete ember. (A hajósnép megtudta, hogy György valami zül­lött úriember, azért conte-nak, grófnak nevezték.) A gép dohogva és sisteregve megindult, a hajó elhagyta a kikötőt. Még negyedfél óra van hátra, — nem, ezt nem lehet kibírni . . . Szédülve, támolygó léptekkel folytatta útját a szenes kamra és a kazánok között, maga után vonszolva a kosarat. A Quarnero meglehetősen hullámos volt és a hajó mozgása még jobban fárasztotta Györgyöt. A társai megvető mosol­lyal néztek utána — hja persze, ilyen munkánál nem válik be az uraság! A hajó időközben kivergődött már a Mezzo-ba, ott meg éppen hatalmas hullámgátak állták útját. György egyszerre vak sötétségben találta magát. Két lépést tett előre, aztán elvesztette lába alatt a padlót és hosszában elvágódott. A homlokával az izzó kazánnak esett. Valami metsző, sistergő fájdalmat érzett a bal szeme fölött, majd elvesztette eszméletét. Amikor később magához tért, egy szénlakáson feküdt. Egyik bajtársa éppen azt mondta: Minek küldenek nekünk ilyen nyavalyást! Hisz ez még a tengert se bírja. — Nagyon jól bírom a tengert, szólt Szitnyay,­­ de tegnapelőtt óta nem ettem semmit . . . A fűtők összenéztek. No, ez már más dolog ! Ezt megértették valamennyien. Az egyik egy kormos palac­kot nyújtott György felé, vízzel hígított dalmát bor volt benne. Aztán egy fekete rongyból egy darab paprikás szalonnát és kenyeret vett elő. — Hát egyél, conte ! Üres gyomorral az ördög sem bírná ezt a munkát. — Látta a gépész, hogy elvágódtam ? — kérdezte Szitnyay. — Nem üti az idő az orrát! — Kérlek, ne is szóljatok neki! Az ételtől némi erőhöz jutott megint. Bekötötték a sebesült homlokát olajos rong­gyal, aztán elszántan megint nekilátott a dolgának. Életének első négy órája, amelyet megfeszített munkában töltött, hosszabb volt, mint annak előtte négy hét, amit mulatságban töltött. Végre­ végre megszólalt a harang! Jött a felváltás. A felszabadult fűtők a hajó orrára vonultak, György ott lehajtotta fejét egy összecsavart kötélhalomra és a kőkemény párnán tüstént elaludt. A hullámok egyhan­gúan verték a hajó bordáit, a langyos szél pedig dúdolva lobogtatta a hajót. Egyszerre megrázta valaki a vállát. — Gyere, conte, váltás van! — Lehetetlen! Félóráig se aludtam még! —­ Négy órát aludtál! Újra leszálltak az izzó pokolba . . . XIV. A Kálmán király­i, ez volt Szitnyay hajójának neve, az ankonai zarándokút után beosztották második hajónak a velencei vonalra. Egész nyáron Fiume és Velence között járt György. A­mibe nem pusztul bele az ember, abba bele is szokik előbb-utóbb. A conte­se pusztult bele új mester­ségébe, így hát beleszokott valahogyan. Abban az időben 292 Balogh Rudolf fényképe Baksay Sándor református pü­spök beiktatása a budapesti Kálvin téri templomban, március 26-án k

Next