Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-27 / 13. szám - Herczeg Ferenc: A honszerző / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A pihenő négy fűtő, köztük György,­­a hajó orrán ebédelt. Egy nagy kondér volt előttük makkarónis birka­paprikással, mindegyikük a térdén tartotta a maga cserép­tányérját. Csendesen kanalazták ebédjüket, közbe nagyokat húztak a közös boros palackból. Arról beszéltek éppen, hogy a Lloyd a trieszti munkássztrájk következtében most két forintot fizet a fűtőknek. E pillanatban egy jól ismert női hang ütötte meg a Szitnyay fülét. Magyarul mondta: Jöjjön ide, édes, itt nincsenek emberek . . . György hátrafordította a fejét és a pillantása össze­találkozott a volt feleségének, Irmának a tekintetével. Az asszony igen elegáns kék úti ruhát viselt. Délceg volt, büszke és előkelő, mint annak előtte, de talán még szebb. Mögötte egy atléta termetű férfi állott, ugyancsak elegáns úti ruhában: Jordán Sándor. Az asszony most vette csak észre a padlón kuporodó embereket és az arcán valami kedvetlen vonás mutatkozott. — Itt sem vagyunk magunkra, — dünnyögte Jordán. — Talán lehetne ezeknek szólni, hogy menjenek máshová? Az államtitkár egy elutasító mozdulatot tett a kezé­vel. Aztán letelepedtek az ormányárboc tövébe és némán nézték a kék Adriát... — Conte, mért nem eszel ? — biztatta az egyik fűtő. — Már jóllaktam . . . persze két lépésnyire ült a volt feleségétől... Az asszony nem ismerte meg az olajfoltos vászonruhába öltöztetett kormosképű embert.­­ György alaposan szemügyre vehette őket. Minden­esetre megesküdtek már. Irma különben nem utazna vele kettesbe, Ő nem. Nászúton lévő házasoknak azonban feltűnően csendesek. Irma komoly és aggódó tekintete állandóan ott függ Jordán sötét arcán, de amint a férfi megmozdul, tüstént elkapja megint a szemét, mintha attól félne, hogy a terhére lehetne, így a nagybeteggel szokás bánni ... És Jordán tényleg beteg ember benyomását teszi. Mereven és szomorúan bámul ki a messziségbe. Olykor lehunyja a szemét és akkor sokáig zárva tartja. Az arca sárgásbarna, a tekintete véres és bizonytalan. Később odajött az első hajótiszt, aki Jordánékkal szemben az udvarias gazda szerepében tetszelgett magá­nak, ő odaszólt Györgynek: — Conte, szaladjon csak két tábori székért az uraságok számára! Szitnyay elhozta a két széket. A tiszt mosolyogva mutatott a fűtőre és azt mondta Irmának: Ez az ember tulajdonképpen honfitársa a méltóságos asszonynak . . . Az asszony most nézett csak György arcába és tüstént megismerte. Belesápadt és a lélegzete elállott, mintha kísértetet látott volna. Egy pillanatig farkasszemet néztek, Szitnyay aztán sarkon fordult és lement a hálófülkéjébe. Ott leheveredett ágyára. Csodálatosképpen most nem a volt felesége, hanem mindig a kis­leánya járt eszében. Eddig nem igen gondolt vele, de most nagyon szerette volna tudni, hogy mit csinál a kis Mici — ez volt a gyermek neve, — fejlődött-e azóta, hogy nem látta? Mielőtt még elérkezett volna a váltás ideje, beszólt hozzá a második gépész. Hogy jöjjön föl a fedélzetre, a kapitány hivatja. A kapitány ott várta a másod­osztályon, vele volt Jordán is. Az asszony azonban nem volt ott. Az államtitkár megszólította. — Én hivattam. — mondta. — Hát igazán te vagy ? Ennyire züllöttél ? (Magázva szólította meg, de aztán rájárt a nyelve a megszokott tegezésre.) Mivel György nem válaszolt, az államtitkár komoran folytatta. — Engem nem lep meg, nem is hat meg sorsod fordulása. Rajtad matematikai pontossággal beteljesült az, amit megjósoltam. Aki életképtelen, annak pusztulnia kell, hogy helyt adjon erősebb organizmusoknak. Ez a természet magasabb erkölcsi törvénye . . . Irma azonban azt kívánja, hogy törődjem veled, aki végre is gyerme­kének apja vagy. Tehát ki fogunk szabadítani mostani lealázó helyzetedből. Úgy beszéltük meg, hogy Irma egy szerény életjáradékot biztosít neked . . . György ekkor a szavába vágott. — Mondd meg ő méltóságának, hogy nem kell tőle semmi. Amit a szerelme nem adott meg nekem, az nem kell a szánalmától sem. Jordán nézói redőkbe vonta a homlokát. — Miféle gyerekes póz ez? kérdezte fanyar mosol­lyal. — Hozzád is van még szavam, — folytatta Szitnyay. — Te magadat erős embernek tartod és azt hiszed, joggal megvethetsz engem, aki gyönge vagyok. Nos, be fogom neked bizonyítani, hogy kettőnk közül én vagyok erősebb. Te nem vagy erős, mert rabja vagy a szenvedélyeidnek, az önzésednek és a nagyzolásodnak. Én már ura vagyok önmagamnak. Ura leszek még az életnek is és akkor be fogom neked bizonyítani, hogy külömb férfi vagyok nálad ! E szavakkal hátat fordított Jordánnak és lement a fűtőházba. Különben is szólította már a harang. Soha még akkora kedvvel nem végezte munkáját, mint ezúttal. Amit a szenvedély hevében kimondott, azt most meg is értette. Igen, ő megtalálta útját: úrrá lett önmaga fölött és úrrá kell lennie az élet fölött is. Most már tudta, hogy mért fűti a Kálmán király kazánjait . . . Jordánékat nem látta viszont. Amikor elhagyták a hajót, akkor ő lapáttal a kezében dolgozott. A másod­gépész később elmondta Györgynek, hogy Jordánnak valóságos dührohama volt. Maga elé hívatta a kapitányt és ráparancsolt, hogy csapja el tüstént „azt a­­ hitvány embert". A furfangos horvát természetesen mindent meg­ígért, de amikor később tisztjeivel az esetről beszélt, azt mondta, hogy az államtitkár alighanem bolond egy kissé. Folytatjuk Kubelik és felesége a vasúti szalonkocsiban 288

Next