Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-12 / 24. szám - Ambrozovics Dezső: Vágyak / Költemények - Milotay István: Elzülöttek / Költemények - Nil: Könnyek nélkül / Költemények

KÖLTEMÉNYEK VÁGYAK. Oh ne kívánd, hogy az élet Teljesítse minden vágyad, Mely szívedben egy-egy futó, Borús érzés nyomán támad. Azt se kívánd, hogy utadra Sorsod csupa rózsát hintsen, S egy szép reggel arra ébredj, Hogy már semmi vágyad sincsen. Mert a vágy a reménységnek Dús forrása, szülőanyja, Ha meg csüggedsz, lelkedet a Reménység az, mi föntartja. Remény nélkül nincsen küzdés, És a küzdés, — az az Élet! Ez árasztja a világra Mind a jót és mind a szépet. Nem vágy-e az, mi tavasszal A lombokat kifakasztja ? Nem vágyódva hull-e földre A májusi ég harmatja? A madár ha fészkét rakja, Szivét vágyai vezérlik, A kalász is izzó vágyak Lánglehétől sárgul, érik. Millióit a csillagoknak Össze titkos vágyak tartják, És a felhőt fönn az égen Vágyódások űzik, hajtják. Öli bécsüíld meg hát a vágyat, S örülj, ha még van miért sírnod, Mert hogyha már könnyed sincsen, Készülj, meg van ásva sírod. . .! Ambrozovics Dezső KÖNYEK NÉLKÜL Ugy­e, most könnyű megítélni A jókedvem, a kacagásom­.' . . . Vádat se szórtam föl az égre, Nem hallottátok zokogásom. Nem láttatok, mint illett volna, A földig sújtva, nyomorultan. Hogy valami mégis csak fájjon, El se hinnétek, pedig úgy van . . . Mit tudjátok ti, hogy a szívnek Ivénye, ha nincsen, hull a vére? Mit tudjátok, hogy mi a lélek, Ha megfogyatkozik hitébe'? . . . Mit tudtok ti a jajszavát is Letiltó, néma büszkeségről? Másnak megváltott enyhülésért Mosolyogva hurcolt szenvedésről? . . . Ti elsírjátok, ami hántott S vigasztalódtok könnyek árán. Tirátok mosolyog az élet, Ti nem jártok egyedül, árván . . . Nekem a sorsom mást parancsol: A könnyek visszahullnak égve S a kacagásom feltör sírva Ez a felszínre, az a mélybe . . . Nektek tavasz­nyit őszi ködben, Nekem fagyos tél még a nyár is. Ti rózsát szedtek minden ágról, Engem megvérez még az ág is. A ti nótátok messze ujjong, Az én dalomnak nincsen hangja. Ha volna is, nem értenétek . . . A dal is a temető harangja! ELZÜLLÖTTEK Csillagtalan, szomorú ég alatt zúgó, sötétlő áradat ragad. Nem kérdezzük, hogy merre, vagy hova... Erőtlenül, ellankadó karokkal Hagyjuk, sodorjon céltalan tova . . . Sokan vagyunk, egy bús, zavart tömeg A víz színét hullával tölti meg. Nem küzdünk többé, semmi nem hevít. Kétségbeesve, vagy rémes közön­nyel várjuk az elmerülés perceit. Az élet élő holtjai vagyunk. Nincs már reményünk, vágyunk, óhajunk. Csöndes zúgással hömpölyget az ár, Lehunyt szemmel, fakult ajakkal, arccal... . . . Jaj annak, ki még sóhajt, kiabál!... Óh jaj azoknak, akiknek szíve A mult emlékivel van még tele, Akik felé a sötétségen át Valahonnan napfényes tájak vntnek . . . — S viszi a szennyes víz őket tovább!... Óh jaj annak, kinek még könye van, Kinek lelkében még sóhaj fogan. Ki küzködik, hátha még partra kap, Aki szeret és akit még szeretnek . . . — S az ár felette mégis összecsap!... Mikolais István Nil

Next