Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1904-01-24 / 4. szám - Révész Gyula: A feltaláló / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
a mostani festőművészetnek. A képeket Ernszt Lajos gyűjtötte össze Parisban és Londonban, mi egyelőre mutatóba közlünk kettőt, s jövő számunkban részletesen ismertetjük a kiállítást. «n» «SP Egyenlőség Barrie fantáziája. Színre került a Nemzeti Színházban január 15-én Az „Egyenlőség"-et maga a szerző nevezi fantáziának, de ez az elnevezés talán nem éppen szerencsés. Nem szerencsés már azért sem, mert önkénytelenül is hamis irányba tereli a közönség várakozását. Valami tündérmese félére vagyunk elkészülve és a második és harmadik felvonás forró égövi szigete még csak fokozza ezt a hangulatot. Úgyhogy sokan talán az egész darabot nem is veszik komolyan és csak egy kedves, felnőttek számára való Robinzonádát látnak benne, amelynek a furcsaságain jóízűen lehet kacagni. Pedig az „Egyenlőség" jóval több, mint egy tréfás tündérmese és jóval több, mint egy kedves, mulatságos fantázia. Nagy társadalomfilozófiai problémákba markol és azokat a rendestől jóval elütő fölfogással világítja meg. Ha szabad így kifejeznünk magunkat : Barrie egy antiszocialisztikus utópiát írt meg. Ez mindenesetre új és szokatlan. Szociális utópiák Plátótól egészen Hertzka Tivadarig sűrűen fordulnak elő a világirodalomban. Mindnyájan abban, hogy a fönnálló állami és megegyeznek társadalmi rend helytelen és igazságtalan. Mindnyájan azon vannak, hogy a maguk állami és társadalmi ideálját bemutassák. Jean Jaques Rousseau és követői egyenesen megkövetelték, hogy az emberiség térjen vissza az ősi állapothoz, amikor még a tulajdon hamis és helytelen fogalma sem képződött ki, amikor még az emberek között teljes egyenlőség uralkodott És valamennyi szociális utópia szerzője a létező társadalmat, a maga kicsinyes osztályfölfogásával, szűkkeblű kasztszellemével mint egy helytelen és elhibázott fejlődés eredményét tekinti, amelyet újra kellene kezdeni Mindezzel — elsősorban Rousseau tanításával — szemben Barrie éppen az ellenkezőt hirdeti : egyenlőség az emberek között nemcsak lehetetlen — de természetellenes is. A fejlődés természetes menete hozza létre a különbségeket és ezeket el kell ismerni és fenn kell tartani. Az annyit dicsért, annyira magasztalt ősi, természetes társadalomban éppen olyan kevéssé volt egyenlőség, mint az arisztokratikus Angliában. És ezt a tételt a szerző meglepő elmésséggel állítja a szemünk elé. A spleenes angol lord, aki odahaza folytonosan egyenlőségi elveket hirdetett, családjával, udvarmesterével és egy cselédleánnyal puszta szigetre kerül Odahaza ez az udvarmestere volt mindig az egyedüli, aki a szerző társadalomfilozófiai nézeteit saját urával szemben is képviselte és akit nem lehetett sohasem meggyőzni arról, hogy az egyenlőség természetes és helyes Nem lehet meggyőzni most sem — de ahelyett megváltozott. Az őstermészet közepette ő az egyedüli, aki sikeresen tud mindnyájukért dolgozni, akitől úgyszólván mindannyian függnek. Ennélfogva most azt tartja természetesnek, hogy ő legyen az úr. Úr lesz — és mint úr csak saját elveihez marad hű, amikor ugyanazt a rideg osztályszellemet honosítja meg a puszta szigeten is, amelyet Angliában, amikor talán szenvedett alatta, természetesnek talált. A lord és egész családja cselédjei lesznek, és ő ugyanazzal a néha leereszkedő, néha megközelíthetetlen gőggel bánik velük, mint ahogy Anglia lordjai teszik. És csodálatos, a lord és családja ezt tényleg egészen természetesnek találják. Dolgoznak, alázattal tűrik a szidást, engedelmesen kiszolgálják az új utat és végül boldogok, amikor a lord legidősebb leányát feleségül óhajtja venni. De ebben a pillanatban angol hajó jelenik meg a sziget előtt és a kétesztendős pünkösdi királyságnak hirtelen vége szakad. A korlátlan útból ismét szolga lesz és amikor hazatérnek Angliába, zúgolódás nélkül foglalja el ismét régi helyét, engedelmes cselédje lesz azoknak, akik fölött két esztendőn keresztül uralkodott. A helyzet komikuma talán vaskos, de maga a kidolgozás tele van oly finom nüanszokkal, amelyek egészen elütnek az angol humor rendes termékeitől. Bizonyos, hogy a kifejlődés sok tekintetben illogikus, sok tekintetben úgyszólván elképzelhetetlen. De nem is a kifejlődés a lényeges ebben darabban. A szerző a második és harmadik a felvonásban védelmezi meg tételét. Bemutatja a legkezdetlegesebb állapotot, amikor az adott körülmények mindannyira nézve egyenlők. És mégis mi történik? A legerősebb, a legügyesebb rövid idő múlva magához ragadja a hatalmat. Ha néhány generáció élne a szigeten, bizonyára az udvarmester dédunokái már elvesztették volna ősük erejét és személyes tulajdonságait és tisztán kiváló leszármazás jogcímén uralkodnának a a lord utódai fölött. Nem tudom, hogy ez a befejezés nem lett-e volna jobb és a szerző szándékának is talán megfelelőbb, mint a hazatérés Angliába, amelynek átmenete mégis kissé túlságosan hirtelen ? Konstatálnunk kell, hogy a Nemzeti Színház fordított darabbal már esztendők óta nem tudott olyan mély, őszinte és megérdemelt sikert elérni, mint az „Egyenlőség"-gel. A színészek közül mindenekelőtt Pethesről kell szólanunk. Nem volna elegendő, ha néhány banális dicsérő szóval méltatnék azt az alakítást, amelyet a darab főszerepében bemutatott. Az a tüntető, lelkes, szinte szűnni nem akaró taps, amellyel a közönség elhalmozta, világos bizonysága volt annak, hogy az „Egyenlőség" bemutatója egyúttal fölfedezése is volt Már a minap volt Pethes alkalmunk egy epizódszerepben csodálatosan nagy intelligenciájára reá mutatni és ez az Ítéletünk, ha lehet, még megerősödött. Pethesben a színház elsőrendű erőt bír, amelynek csak meg kell adni a neki megfelelő teret. A harmadik felvonás végén, amikor újból ismét visszaváltozik szolgává, oly természetes, oly igaz és megkapó volt, hogy a darab komikus milienjéből egy pillanatra úgyszólván tragikus magaslatra emelkedett föl. Márkus Emilia nagy művészetét ezúttal a legszerencsésebb formában mutatta be. Meleg elismeréssel kell szólanunk Borosról, Deli Emmáról és Rózsahegyiről, akik a darab sikeréhez erősen hozzájárultak. P. 0 A fecskék A Királyszínház új operettje A legfiatalabb budapesti színház, a Királyszínház, szerencsés csillagzat alatt indult neki pályájának. Szerencséje javarészét abban látjuk, hogy eredeti magyar daraboknak köszönheti sikereit s hogy azok révén meg tudja hódítani Budapest lakosságának azt a töredékét, amely még német. Ott jártunk a múlt hetekben egypár előadásán, a földszinten úgy, mint a karzatokon és meglepett, őszinte örömmel eltöltött az a tapasztalat, hogy a közönség egy része nagy késsel hallgatta az előadást, a másik érdeklőpedig ideges kíváncsisággal kérdezte németül, hogy mit mondott az imént a színész ? Ami világosan bizonyítja, hogy a Királyszínházban a magyar nyelv hódítási hadjárata folyik és csak idők kérdése, hogy a Király utca környéke is egészen megmagyarosodjék. Éppen úgy, ahogy egy negyedszázaddal ezelőtt a Népszínházból indult meg a Józsefváros megmagyarosítása. Annak a közönségnek könnyű és mégis értékes, fülbemászó és mégis az emlékezetben megmaradó színházi matéria való. Ilyen a mostani újdonsága is, amelynek szövegét idősb Dumas Sándornak egy vígjátéka nyomán írta Pásztor Árpád, számos operai és operett szövegnek szerencséskezű szerzője, a muzsikáját pedig Konti József írta, akinek nevéhez az a kiváló érdem fűződik, hogy a magyar operettnek megteremtője. Az „Eleven ördög", a „Királyfogás", „A suhanc" és „Citerás" komponistája megtörte hosszú hallgatását és csupa finom melódia, hangszerelés, előkelő tónus jellemzik mesteri ezt a legújabb alkotását is. A cselekmény első felvonása egy leánynevelő intézetben játszik. Roger vicomt és barátja szerelmes kalandra indulnak és sikerül is nekik két növendék szívét meghódítani. A dolog azonban komoly fordulatot vesz, amikor az egyik növendék cselszövése folytán rajtakapják a lovagokat a légyotton és azok most kénytelenek színt valani, azaz hogy nyomban feleségül elvenni a kompromitált növendékeket. Duboulois, az egyik donzsuánoskodó ifjú könnyűszerrel találja magát az új helyzetbe, Rogerben beleellenben föllázad a büszkeség, hogy egy fiatal leány túljárt az eszén és nem akar tudni a rátukmált feleségről. A körül forog már most a második és a harmadik felvonás cselekménye, hogyan hódítja meg Amelie, a „kisasszony-feleségem"nek ez a második kiadása az ő hites, de mégis hitetlen férjét ? A hódító hadjárat a harmadik felvonásban a madridi udvarnál nyer szerencsés befejezést, amikor Roger féltékeny lesz V. Fülöp királyra, holott az csak a kis Louison fölkérésére vállalta el a félelmetes udvarló szerepét. Amikor ezt