Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1904-05-15 / 20. szám - Tábori Róbert: Jókai élete / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

Jókai élete. „Lássátok művét és tudjátok meg abból hogyan élt." Hatvankét esztendővel ezelőtt vette kezébe az író súlyos fegyverét: a tollat, Jókai Mór és ahogy a népek ősmondáiban a nagy nemzeti hősökről regélik, a halál percében is ott volt keze ügyében a nemes fegyver. Abban élt és annak élt. Az ő és a magyar irodalom nagy dicsőségére föl lészen jegyezve, hogy minden cselekvésében az író lelke vezérelte, a költő szelleme volt az irányítója. Soha az övénél tökéletesebb írói életet nem figyelt meg és nem rajzolhatott színes, életteljes vonásokkal a historikus. Minden más írónál akad egy kor, ahol hűtlen lett hetekre, napokra, órákra az inspiráló géniuszához. Jókai életében, kivéve a legkoraiabb ifjúságát, nem akadt egyetlen perc sem, amikor érzése el lett volna választható a tollától. Minden élménye kijegecesedett valamelyik munkájában s a legtökéle­tesebb fogalmat Jókairól az nyeri,­ aki elolvassa összes munkáit. Nagy fizikai munka ez, csaknem olyan nagy, mint amilyen lelki és szellemi élvezet. Kétszázötven kötet gyűjti az ő aratását. Nem ismerek írót rajta kívül, aki annyit alkotott volna. A politika, a festészet, a szobrászat, a lapszerkesztés, a kerté­szettel, az élő virágokkal való foglalkozás, mind csak második­­ sorban jött nála, arra való volt, hogy megtermékenyítse és föl­vidítsa a szellemét írói munkásság számára. Nemcsak hogy a világirodalomnak egyik legnagyobb alakja, de az odaadását, a hűségét, az elmélyedését tekintve a legtökéletesebb író is. Könyveinek gyűjteménye a magyar léleknek testet öltött hatalmas megnyilatkozása. Petőfit kivéve egyetlen poétánknak sem volt az a hatása nemzetére. S Petőfi is kisebb idő­térre szorul vele szemben. Mert tizennyolc esztendőn át, amikor Magyar­ország az elnyomatás súlya alatt teljes apátiába esett volna, ha nincs egy költő-írója, aki mindennap hirdeti neki a feltáma­dás igéjét, Jókai csodálatos termékenysége mindennap nyúj­totta lelkének az ébresztő és dermedéstől megóvó malasztot. A legszebb, a legnagyobb műveit abban az időben írta, amikor erőszakkal, fortél­lyal, hideg számítással és vak fana­tizmussal ki akarták forgatni a magyart nemzeti Mindennapi kenyere és ünnepi kalácsa volt ő akkor jellegéből. nemzeté­nek. Sokan vagyunk még, akiknek gyermekkora arra az időre esik. Többen olyan vidéken éltek, ahol gyöngébb volt az ellen­állási képesség az elnémetesítő irán­nyal szemben. S ha Jókai nem lett volna, ma Magyarországnak sok vidékén ritka volna a magyar szó, „ritka, mint a fehér holló". Emlékszem arra az időre, amikor egy nagy földdarabot kihasítottak Magyarország testéből és megtették önálló biro­dalomrésznek. „Worwodschaft Serbien und das Temeser Banat" volt a hivatalos címe. Abban a részben semmiféle iskolában nem tanították a magyar nyelvet: a német és a szerb volt a tannyelv. Ha rajtakaptak bennünket a magyar szón, szigorú büntetés járt ki érte. S ebben az időben Jókainak egy-egy kötete volt a bibliánk. Odakölcsönöztük egymásnak, éjnek idején olvas­gattuk mécses fényénél, iskolamentes napokon a mezőn, a szénapadláson, előadás közben a padok alatt. Egyszer az osztályban, ahol huszonnégy tanuló volt, a német szellemű tanító razziát tartott és Jókai Kárpáti Zoltánjából huszonnégy fejezetet kobozott el: magunk között szétosztottuk a regény darabjait és úgy olvasgattuk, mialatt a tanító a „Worwod­schaft Serbien" földrajzát adta elő nekünk . .. Ha akkor nincs Jókai, a Bácskában, a Bánátban ma nincs magyar szó, nincs magyar érzés. * ; Akit ma nagy halottként siratunk, hetvenkilenc esztendővel ezelőtt született Rév-Komárom városában, 1825 február 18-án. Atyja: Asvay Jókay József hites ügyvéd volt, anyjának leány­kori neve Pulay Mária. Mind a kettőnek felejthetetlen emléket állított műveiben a költő, különösen édesanyjának, aki korán özvegységre jutván, nevelte a fiát és döntő befolyással volt lelki fejlődésére. Anyai lélek még csak Göthében, a német költőfejedelemben tükröződött hasonlóan vissza egy nagy írónak minden érzésében. Első iskoláit szülővárosában járta s föl van jegyezve róla, hogy már korán jelentkezett nála az erős, tüzes, elmélyedni szerető fantázia. Kilencéves volt, amikor megjelent nyomta­tásban első verse: Tóth Lőrinc vitte magával Pestre és ott kiadatta. Tízéves korában került Pozsonyba, hogy a német szót elsajátítsa: az ottan szerzett benyomásokat, valamint a környezetet, amelyben élt, megfestette „Mire megvénülünk" című regényében. Annak Dezsője, a német szellem ellen küzdő, azt magától elhárító serdülő ifjú ő maga. Pozsonyból vissza­követelte szülővárosa 1837-ben, amikor édesatyja halálosan megbetegedett s anyja nem is bocsátotta vissza a „német világba", ahogy özvegységre jutott. Szófogadó, csendes gyermek volt, csaknem lányos szendeségű és bár égett lelkében a vágy, hogy írói dicsőséget szerezzen, mindenek előtt a gyakorlati életre készült. Abban az időben az irodalom még nem volt élethivatás. 1841-ben vitte Pápára az édesanyja. Ott hozta össze jó csillaga Petőfivel. Ez gyakorolta rá a legnagyobb befolyást, akárcsak a kemény acél, amely kicsiholja a szikrát a „tűz­kőből". A pápai főiskolában volt egy képző­társulat, amelynek tagjai heti ülésekben megbírálták egymás zsengéit és amit a bírálók jónak találtak, azt a szerző sajátkezűleg beírhatta az érdemkönyvbe. 1841 november 21-én beírhatta abba Jókai „Mi az" című lírai költeményét. Levegőváltozásra lévén szüksége a hirtelennövésű ifjúnak, 1842 őszén Kecskemétre került a jogi akadémiára. Ő maga mondja följegyzéseiben: „Kecskeméten lett belőlem ember, ott lett belőlem magyar író." Egészsége is teljesen helyreállott és föltárult előtte a magyar lélek ismerete, amelyet minden művében értékesített később.­Nagyobb irodalmi siker is kecseg­tette abban az időben. „A zsidó fiú" című drámájat, amelyet Petőfi másolt le az akadémia pályázatára, ha nem is jutalom­ban, de nagy dicséretben részesült. Nyomtatásban azonban csak több mint ötven esztendő múlva, 1893-ban jelent meg­ először. Igazi, hivatásos író 1840-ben lett, amikor elkísérte Petőfit Pestre. „A tengerszemű hölgy" című regényben elmondja, hogy mi része volt Petőfinek ebben az elhatározásában és valóban, ha elgondoljuk, hogy nélküle Komáromban maradt volna, ott a csendes ügyvédi foglalkozás közepett aligha fejlődött volna olyan óriásivá írói tehetsége : eg­gyel több a Petőfi halhatat­lan érdeme a magyar költészet körül! Frankenburg és a magyar írásművészetnek akkori ápolói szívesen fogadták a fiatal poétát, az „Életképek" kiadták „Nepean szigete" című elbeszélést, Petőfi lelkes költeményben dicsőítette — s ezzel el volt adva a lelke a múzsának ! Mialatt az ügyvédi cenzúrára került, kevesebbet irogatott, de mihelyt megkapta az oklevelét, egymást követték a pesti lapokban elbeszélései és mutatványai „Hétköznapok" című regényéből. A nagy és egész életére kiható fordulat 1846 tavaszán állott be, amikor a „tizek társasága" megalakult Petőfi ösztönzésére, azzal a célzattal, hogy a maguk érdekében dolgoznak, nem pedig a kiadók és szerkesztők hasznára, s e célra maguk alapítanak lapot. A kormány azonban nem adta meg az enge­délyt és a tíz író közül kilenc, félévi szünet után, Franken­burg lapjához csatlakozott — Jókai már 1847-ben mint az: „Életképek" szerkesztője, Petőfi mint főmunkatárs. Az utóbbi:­ ­466

Next