Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1904-09-04 / 36. szám - Jókai Mór: Börtön virága / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

odább szökött. Bebarangolta már a Bükköt, a Tátrát. Egyszer a rendőrbiztos mégis csípte: vacsoránál találta, szerencséjének tartotta, hogy kézbesítheti neki a hadbíróág ítéletét. A karikatúráiért elitélték harmincnapi fogságra. „Harminc nap, az sok!" — mondá Károlyka s azzal zsebredugta a hadbíróság ítéletét. „Részemről a szeren­cse, mondá a rendőrbiztosnak, mindjárt jövök, csak más csizmát húzok". Azzal átment a szomszéd szobába s ott olyan alaposan váltott csizmát, hogy kilépett az ablakon, s úgy eltűnt, hogy nem hagyta hátra a lakcímét. Üthet­ték már bottal a nyomát! Majd bizony egy piktor fogja magát becsukatni harminc napra egy dohos börtönbe, akinek éltető eleme a szép szabad világ. Azóta folyton bújdosott.­­Persze, hogy senki sem üldözte. Az ilyen kisebb fajta rebelliseket hagyták futni. Amadénak könnyű volt a szökevény piktorra ráta­lálni. Forradalmi pajtás volt. Elcsípte, odahozta Viola kastélyába, fényes jutalommal és jó élettel kecsegtette. Egyszerre megértette a helyzetet Károlyka. Hisz ez éppen neki való menedék : egy elátkozott kastély, amelyet semmi vendég nem látogat. Készséggel fogadta a kondí­ciót. Elhagyta magát raboltatni Amadé által, s amint a lábát betette a kastélyba, nyomban vidám élet költözött a házba. A Károlyka tele volt bohókás élményekkel, amiket oly jóízűen tudott előadni. Ezekben a válságos napokban, amikor az egész világ igyekezett Violát sértegetni, ez az egy fiú folytonos derültségben tartotta az egész házat. Délelőtt rajzolt, festett, előbb nagyobb méretben festette le Violát kisdedével, aztán miniatűrben, medaillonban hordozható képet. Remekül sikerültek. Délben aztán ebéd fölött mulattatá az egész társaságot: ki nem fogyott az adomákból. Még Csacsin­kát is megnevetteté. — De ugyebár, Károly öcsém, mondá Flórián úr, ezeknek a históriáknak fele is hazugság? — Fele? Hát aztán a másik felével mit csináljak? Hiszen hazudni csak kötelesség. Aki igazat mond, azt megverik. Jegyzőnek, poétának hivatása a hazudás. — Nem merek vele disputálni, mert még lefest­­— mondta Flórián úr. Azt úgy is megtette. Egész halommal állt már az asszonyok fiókjában Flórián úr mindenféle torzképe. Különösen politikai hírek kifundálásában birt a Károlykánk kifogyhatatlan talentummal. Azok között leg­több elhivőkre talált az ázsiai ősmagyarok legendája. A híres ázsiai utazó Reguly, a misszionárius Güszlanddal szövetkezve, fölfedezte az ősmagyarok hazáját Kínában, akik otthon maradtak, amidőn Álmos fejedelem magyarjai kiszakadtak közülök, Etele örökségét keresni. Azóta föl­szaporodtak tíz millió főre. Mostani fejedelmük Oldamur. Ez, amint meghallotta, hogy elszakadt rokonait leigázta a barbár német, rögtön elrendelte, hogy ötszázezer ősmagyar fegyverbe öltözzék s induljon el a magyarok felszabadítására. Már erősen közelítenek. Flórián úr kinevette Károlykát ezzel a mesével. — Messze van az, Károly öcsém, nem lehet onnan idelovagolni. — Nem lóháton jönnek azok, hanem léghajón. Ők már feltalálták a repülés titkát. Onnan a magasból lövöl­döznek, nem puskával, ágyúval, hanem villámsugarakkal. Senki sem bír nekik ellentállni. No már ennek Flórián úr sem tudott ellentállni. Mindennap tudott Károlyka valamely örvendetes hírt szélnek ereszteni, amivel Flórián urat agyonboszanthatá. S ő maga szentül hitte, amit hazudozott. Ezalatt elkészültek az arcképek. Mindenki el volt ragadtatva a hasonlatosságtól. De már most ezeket el kellene küldeni Józsefstadtba a fogoly Markóczynak. Hogy lehet ennek kitalálni a módját, hogy útközben el ne sikkadjanak? — Semmi sem könnyebb annál, — mondotta Ká­rolyka. — Elviszem én magam s személyesen átadom a patronusnak. — Te viszed el? — mondá Amadé. — de hát hogy jutsz te be a józsefstadti államfogházba, miféle ajánlat mellett? — Nem kell nekem oda semmiféle ajánlat, meg van a jussom hozzá. Itt van a zsebemben a haditörvény­szék ítélete, amelyben harminc napi állami fogházra vagyok elmarasztalva : most odamegyek, jelentkezem s leülöm a harminc napot. Mindenki helyeselte az ötletet. Ez az igazi Colum­bus tojása. — Ott is jó társaságban leszek. Valamennyi fogol­­lyal mind megismerkedem s ezer anekdotát gyűjtök össze tőlük. Abból megélek egy esztendeig. Lefestem az arcképét a térparancsnoknak, a porkolábnak, meg a leányának, akit már ismerek a Zsófi néni után. Azokat mind meghódítom. Aztán lefestem a Dezső bácsit, meg a Sándor bácsit s a képeiket, amikor elbocsátanak, hazahozom. — Oh, az Isten áldjon meg érte. — mondá Zsófi s két tenyerébe fogva Károlyka fejét, össze-vissza csókolta. Violának sok mondani­valója lett volna Károlyká­hoz, de azt mind elhallgatta. Még csak üdvözlő köszön­tést sem bízott rá a férjéhez. Hisz ennek most, a világ­itélete szerint, a feleségét gyűlölnie kell, látain. A hebehurgya fiú azonban túljárt az úrnő gondo­s piktoroknak, poétáknak a lelke, amikor a költé­szetet keresi, véletlenül, ösztönből meglátja a valót. — Meglátja madonnám, mondá Violának, amikor mind együtt voltak az asztalnál; — miket fogok én elhíresztelni a világban, ha a börtönből előkerülök, hogy az én imádott asszonyom a megfelelő időben látogatóban volt a férjénél a jozefstadti börtönben a kormányzó enge­delmével, a­mi mindent megmagyaráz. — Az Istenért! Ne tegye azt! Kiálta fel Viola. — De bizony azt teszem. — Ön ezzel tenni­ nem is sejti, hogy micsoda rosszat fog — Magamnak igen. Engem minden házból kifog­nak ezzel a hirrel dobni, a vén asszonyok a szemem közé fognak ugrálni, de hát az nekem tetszeni fog. Azt fogják mondani, hogy hazudom. Ki hiszi el, amit én mondok. Hisz az mind költemény, fantázia. Pedig ez az egy igaz lesz. (De hát használ az valamit, ha egy országos hazug mond igazat?) Csacsina úr mérgesen hagyta ott az asztalt, magá­ban gondolva: „Ez a szeleburdi kölyök még helyrerontja azt, amit más olyan jól elrontott." Ő már előkészíté az útját a megindítandó válóper­nek, házasságtörés alapján, a férjhez küldött levelei által. Csak annak a meghatalmazására várt. Károlykát hagyták útjára menni. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A nő, aki itt Violára nézve elkezdődtek az üldöztetés napjai. A névtelen levelek után azt gondolták ki a vidék úrhölgyei, hogy összebeszélésre naponkint ott hajtattak el a hintóik­kal a Markóczy-kastély előtt, valóságos korzót tartottak előtte, a kastély előtt feltartották a napernyőiket, hogy az ablakra ne lássanak. Viola nem mehetett ki kocsi­kázni, csak késő estefelé, nehogy összetalálkozzék hajdani barátnőivel, akik most megvetésüket tudatják a vele. És ugyanazok a hölgyek, amikor úri fogatuk a 19 .219

Next