Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1904-10-09 / 41. szám - Sz. Ö. F.: A Bach-huszárokról / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

i A Bach-huszárokról Emlékezés Szomorú idők voltak s még vidám arcot kellett hozzá vágni. Különben is a magyar embernek nem a természete, hogy akár a hóhérnak kitépje a bajuszát, mint tették Angliá­ban azzal a hosszúbajuszu táborszernagygyal, aki aztán mint szatmármegyei birtokos sétálgatott Szatmár utcáin. Legyőzték a forradalmat. A katona karddal, muszka segít­séggel, majd vérbírósági ítéletekkel, Bach úr, a bécsi barrikádok volt hőse pedig új rendszerrel pacifikált. Az 1850-es években a magyarokat több kategóriába osz­tották. Voltak teljesen kompromittált kitűnő hazafiak ; ezekre halál és börtönbüntetés várt. Voltak — sajnos — gyászmagya­rok, az úgynevezett muszkavezetők. Ezek magasan hordták a fejeket. Végül voltak igen sokan, különösen a régi hivatal­noki osztályból, akik az új rendszer szemében sem adtak rovásra semmi alkalmat s így szolgálatukban megmaradhattak. Nem volt módjuk egyebet tenni, mint tovább szolgálni. Szívük vérzett a gyűlölt szisztéma alatt, ám a mindennapi kenyeret meg kellett szerezni. Ezek az emberek nem voltak kárára a hazának, bár a gyanús, lenéző tekintetek egyre kísérték. A „Bach-huszár" elnevezés egyaránt ráragadt a hivatalt vállalt honiakra épp úgy, mint az idegenekre, akik minden­felől, különösen a sokat emlegetett Csaszlauból csődültek a leigázott Magyarországra. Érdekes, hogy a Bach-huszárok maguk közt is különb­séget tettek, aszerint, amint az uniformisuk hajtókájának a színe piros, violaszín vagy zöld volt. A piros a bírósági személyzetet jelezte, a violaszín politikai vagy közigazgatási tisztviselőket, míg a zöld a finánc­ a­nak jutott. A Bach-huszárok maguk közt ezt tartották utolsó­nak, pedig a finánc­ direktorok apró szekatúrái távol állottak bosszantó erejükben a megyefőnökök, a Komitats-Vorstandok kellemetlenkedéseitől. Az új főnökök és hivatalnokok hamarabb beletörődtek az új intézmény paragrafusaiba, de a népnek a finánc, a trafik mindvégig oly idegen maradt, hogy gúnyra fanyarodott az ábrázata minden egészséges magyar embernek, valahányszor egy-egy kipingált trafik-basát vagy egy zöldhajtókás „spenót­huszár"-t megpillantott. A fináncot nevezték ezzel a nevezettel. Alexander von Bach, a mindenható miniszter, aki demagóg fiskálisból reformátorrá csapott föl, nagy csalafintaságot eszelt a ki. Azzal akarta hivatalnokait népszerűvé tenni, hogy kiadta famózus kötelező rendeletet a magyar díszruhák beszer­zésére. A miniszter úrnak s gutgesvini tanácsadóinak azonban nem­igen volt inyekre a régi tősgyökeres magyar díszruha, mert abból mintha kilógott volna bizonyos rebellisség, azért komponáltak össze egy modern magyarforma ruhát. Ez volt a hivatalnoki magyar egyenruha. Másfél araszos fekete asztrahán kalpag, violaszínű, sötétpiros vagy zöld betéttel, aszerint, amint viselője politi­kai, bírósági vagy finánc. Az attila valamivel hosszabb volt a rendes huszárkánál, nyolc zsinóros díszítéssel és sárga gombbal, amelynek végén a császár monogrammja volt látható. A posztó színe sötétzöld, ilyen a nadrág és a mente is; a kard aranyos­markolatu gyöngyház, a hüvelye bőrből, három helyen aranyos átfogóval. Négyujjnyi széles aranyos őv, aranyos sarkantyús, aranyos zsinóros, elől aranybojtos vagy rózsás kordováncsizma. A mente imitált asztrahánprémmel gazdagon beszegve s ugyan­csak dús aranyozás az ujjak végén és a zsinórzatnál. Ez a megrendelt parádés gálaöltözet nem tette ugyan népszerűbbekké a Bach-huszárokat, de belesodorta némelyik szegényebb körülmények közt levő tisztviselőt olyan adóssá­gokba, hogy éveken át nyögte terheit. Az igaz, hogy a király születésnapján (azaz: bizony csak a „császár" járta!) a magyarruhás vitézeknek olyan légiója gyülemlett a templom padjaiba, hogy egy-egy Árpád, Lehel, Botond vagy Tuhutum is megbámulja, ha kikel sírjá­ból. Az igaz, hogy aztán azonnal visszafeküdt volna, mert egy-egy kell­erből beck­kerré kiemelkedett sovány cseh s német figurán úgy festett a modernizált magyar öltözet, akárha a szénapadlásról dobálták volna rá. A tekintélyes sötétpiros hajtókának ám egyszer Nagy­váradon nagy csorbája esett. Egy nagy parádés ünnepély után a főtörvényszék nagy­tekintélyű, erélyes és szigorú elnöke, díszben indult a templom­ból hazafelé s kocsijáról kitekintve, meglát a gyalogjárón egy szintén díszbe öltözött sötétpiros hajtókás kollégafélét, aki tisz­teletteljesen szalutál őméltóságának, csak A főtörvényszék prézese nyájasan fogadja a köszöntést s akkor veszi észre az uniformisos embert egész maga valóságában. Hirtelen megállítja hintaját, leszáll, odainti a „kollégáját" s mérgesen rárivall: — Hogy merte maga fölvenni ezt a gálauniformist? — Mert ez dukál nekem, méltóságos uram! — Mi dukál magának: sötétpiros hajtóka? — Igenis, mert én az igazságszolgáltatás végrehajtója vagyok, tehát törvényszéki tisztviselő. — Maga egyszerűen a — hóhér, érti, s ha rögtön le nem teszi azt az uniformist, magának tulajdonítja a következményeket. K . . . a az öreg hóhér annyira megaprehendált a kifej­­etlen főtörvényszéki elnök úr őméltóságára, hogy földhöz csapta a gála uniformisát; a prézes úrra pedig hangosan azt kiáltotta ott, ahol kevesen hallották : — Ez is visszamehetn­e inkább gazdálkodni ősi birtokára Tyúkodra, minthogy tyúk­ eszével itt össze-vissza parancsolgasson ! Le is mondott az igazságszolgáltatás végrehajtója előkelő állásáról s átadta hivatalát kevésbbé ambiciózus új „erőnek". A Komitats-Vorstandok violaszín hajtókái is igen rászol­gáltak arra a gyűlöletre, amelyet egészen a szegény fináncokra akartak rátukmálni. Az ötvenes évekből a vármegye levéltáraiban őrzött megyefőnöki intézkedések világos példái, hogy az elvadult lojalitás mire képes. A rendjeleket hajhászó szolgalelkűség elveszettnek tartott minden napot, amelyen elmulasztott „érde­meket" szerezni. Babarczy, Bonyhády (aki gutgesiintségből a rebellis Per­czel nevét is eldobta magától) s a többi szatrapává avanzsíroz­tatott gyászmagyar abban találta gyönyörűségét, hogy elrendelte a kalap formáját, a karimájának a szélessége határát, a szakál hosszát megcsonkította, az úgynevezett Kossuth-szakáll szigorúan eltiltotta. Még a kalapon levő szalag hosszmértéke is meg volt állapítva a körültekintő, gondos megyefőnökök által. A Galfift­ határán levő magyarországi végvármegyékben a hosszúszakállas zsidók, akiknek egyébre sem volt gondjuk a szabadságharc legkétségbeesettebb idején sem, mint az üzletre, szintén érezték a megyefőnök urak cirkalmát. Hát még a tollas kalapok! Azok dühbe hozták a Komitat-Vorstandokat, akár a bikát a piros posztó. Mennyi ribillió, forradalmi erőszak, mennyi makacs illegalitás rejtőzhetik egy tollban a kalap mellett, azt a mai józaneszü nemzedék meg sem érti, ahhoz a megyefőnök urak speciális talentuma kellett! És ők dolgoztak e talentumaikkal a rebellis magyar nemzet megszelídítésére, végül pedig kaptak­­ a hajnal hasadásakor annyi macskazenét, amennyiről legmerészebb álmaikban sem álmodhattak. Sz. 0. F^ 346

Next