Uj Idők, 1905 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1905-01-29 / 5. szám - Tábori Róbert: A cigánytanyán / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
megteremtette leghíresebb művét, a „Dorottyát", ezt a hatalmas karikatúrát és legjobb komikai eposzunkat. Hatalmas torzkép ez, amelyben az akkori magyar társadalmat tükrözteti. Csokonai e műve joggal foglal helyet a magyar klasszikusok közt. Haraszti Gyula, Csokonai életírója műveltségtörténeti jelentőséget tulajdonít neki és a kor legremekebb emlékének mondja, magát Csokonait pedig e mű révén is a tizennyolcadik század legnagyobb magyar költőjének hirdeti. A Dorottyán kívül Csokonai humora más vígeposzokban és vígjátékokban nyilvánult meg, amelyek az akkori politikai és társadalmi aktualitásokat ölelik fel. Általán, nagy kedvvel elegyedik bele a nagy világot és a kis helyi kolékákat mozgató kérdésekbe és csalánostorral harcol a félszegség, képmutatás és a kor nevetséges tulajdonságai ellen. Kiadót nem igen talál műveinek, munkái csak részben látnak napvilágot életében, de kéziratban el vannak terjedve az egész országban, olvassák, szeretik. „Csikóbőrös kulacsán" derül az egész ország, népies dalai, Lilla-elégiái kedveltek. Az égiek mosolyán kívül azonban nem sok haszna van irodalmi működéséből, szegényen és nyomorogva kerül haza Debrecenbe, ahol még öt évig küzd betegségével, amely szervezetét emészti, a kisszerű emberekkel, akik lelkét támadják meg, és a sorssal, amely üldözi és végre utolsó menedékétől, a kis anyai hajléktól is megfosztja, amely tűzvészben elpusztul. Ebben a kis hajlékban voltak csöndes, elégedett napjai is. „Érzem — írja — hogy az esméretlen csendességben lelkem is, mely a szerencse hányása között törpévé lett, óriásodni kezd , hogy a nagy lelkek ujjal hívnak maguk felé s integetnek, hogy plebula zavart sikoltásival ne gondoljak; hiszem már most, hogy élek." Egy nagy eposzon töri fejét, amelyben a magyarok bejövetelét énekli meg. Ám, az ő „kis sansouciján a lobogó lángok keresztül rohantak" és szívfacsarodva szemlélte, amikor tusculánuma, ahol legérzékenyebb gondolati termettek, a lángok között ropogott, az éposz munkáját pedig félbeszakította a halál, amely 1805 január 28-án ragadta el. A cigánytanya Elbeszélés I. KEVE Venéziából hazajövet Baranyai Imre és a fiatal felesége végre fölkeresték a lakásukat, amelyet már három hónappal ezelőtt kibérelték, de még sohasem láttak. Amikor átlépték a küszöböt, Imre így szólott Olgához: — Gyermekem, ez az az ünnepélyes pillanat, amikor kinevezlek házi tűzhelyünk nemzőjének. Valószínű, hogy a hivatalos lapban nem lesz benne a kinevezésed, de ez nem ok, hogy rád ne bizzam a családi pénztárt. Úgy kezeljed, hogy ma tizenhetedike van és elseje előtt nem nyilnak meg számunkra új források. — Hát az előleg? — kérdezte Olga asszony. Mire Imre lelkesedve csókolt a homlokon. — Téged az Isten is hírlapíró feleségének teremtett, — mondotta ünnepélyesen. — S ha a Gondviselés megáldja házasságunkat, semmi kétség, hogy az első szó, amit a leendő Baranyay-ivadék kimond, ez leszen: előleg. Mert hisz a vér nem válhatik vízzé ... De figyelmeztetlek egyre gyermekem: az előleg szó benne van ugyan minden szótárban, de a valóságban már nem létezik. A modern kiadó olyan szikla, amelyből Mózes csodapálcája sem fakasztana előleget. Azért jó lesz, ha úgy veted meg a havi költségvetésnek ágyát, hogy elsejéig kibírjon minket. — Lássuk hát a családi pénztárt,—• mondotta Olga. Imre a zsebébe nyúlt és Boszkóhoz méltó ügyességgel halászott ki belőle egyetlen ezüstforintot. — Az egészet neked adom, — mondta nagylelkűen, — s nem kérek tőled többet, mint naponta negyven fillért hídpénzre és cigarettára. — Hány nap van is ebben a hónapban ? — kérdezte Olga asszony. — Azt hiszem harminckettő, de vegyünk csak harmincat az egyöntetűség kedvéért.— Vagyis tizennégy nap van még hátra. S negyven fillért számítva a te napi költségedre, az kitesz kerek summában öt koronát és hatvan fillért. Imre lelkesülten ölelte meg a feleségét. — Ez az asszony bankárnak született, — mondotta mély meggyőződéssel. — Okosabbat nem is tehettem, minthogy rábíztam családi vagyonunkat . . . Hád kezeld, gyermekem és úgy osszad be, hogy még félretehessünk belőle öreg napjainkra . . . II. Olga, aki éppen úgy, mint a férje, a szerkesztőség belső tagja volt, de lakásberendezés címén három nappal hosszabb szabadságot kapott, otthon maradt. Imre pedig, miután átvette aznapi járandóságát csupa kongó kétfilléresben, délceg léptekkel távozott. Cseléd még nem volt, miért is Olga a házmesternét kérte föl a durvább munkák elvégzésére. Színházi szabadjegy ígéretével olyan buzgalmat ébresztett benne, hogy Slezákné rögtön hozzálátott a takarításhoz. — Mindenekelőtt a spájzot hozza rendbe, — hagyta meg neki Olga, — mert már egy régi görög bölcs is azt hirdette: az éléskamara után ítéld meg a ház asszonyát. A cerbera eltávozott, de már két perc múlva újból megjelent és egész lénye csakúgy lángolt a méltatlankodástól. — Nagyságos asszonyom, — mondotta kültelki pátosszal, — én tisztességes hitvese vagyok uramnak és nem tűrök ebben a házban semmi erkölcstelenséget. — Mit beszél? — csodálkozott Olga. — Ilyen spájzot még nem láttam! Nincs abban semmi enni való, de egypár meztelen asszonyság igenis van ott, még pedig kőből kifaragva. A szemem majd kiégett, ahogy felém vigyorogtak egész pucér mivoltukban. Olga rögtön megértette a helyzetet. — Azok nem meztelen asszonyok, Slezákné lelkem, — mondotta kioktató hangon, — hanem görög istennők. A milói Vénusz, Hébe, aki az istenek lakomáján fölszolgált, Héra, az Olymp királynéja . . . Egy szobrászbarátunktól kaptuk nászajándékba. — Tőlem lehetnek istennők, de hogy nem megyek abba a spájzba, amíg föl nem öltözteti őket a nagyságos asszony, olyan bizonyos, minthogy Slezákné a nevem! — Jól van, lelkem Slezákné. Nem kívánom, hogy a maga ártatlan lelkét megrontsa a görög mitológia. Megyek magam és megcsinálom a toalettjüket. Azalatt hozza rendbe a kredencet. Ahogy a spájzban el volt foglalva a házmesternői szemérmetesség megóvásában, egyszerre csak jajszó verte fel a házat. Még jókor került elő, hogy elfogja a házmesternét, aki magánkívül rohant le a lépcsőn. — Hova megy? — kérdezte tőle. — A rendőrségre. Följelentem, hogy itt anarkisták laknak. — Megbolondult? — Én nem! Ahogy kinyitom a kredencet, hat kanál és vella helyett egész fegyvertárt pillantok meg. Kétélű tőrök, pisztolyok, kardok, apró ágyúk és mismás!... Én nem maradok kosok beköltöztek meg ebben a házban, ahova gyil Jószerencse, hogy ebben a pillanatban megszólalt az udvaron a budapesti házak dalos madara és hallatta csábító szavát: 102