Uj Idők, 1905 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-29 / 5. szám - Tábori Róbert: A cigánytanyán / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

— Handlé! Handlé! — Ezt a gondviselés küldte! — mondta Olga, — hívja fel azonnal és rendet csinálunk. Eladjuk az uram fegyvertárát. A dalos madár, aki a kellő pillanatban szólalt meg, a következő percben már ott termett és Olga megkö­tötte vele az alkut. Szerencsére a kisded üzletek embere nem volt annyira szemérmetes, mint Slezákné és meg­vette az egész ulympot. Ráadásul a fegyvertárt is meg­vásárolta, meg Imrének egy ócska frakkját, Olgának két pár selyemharisnyáját, meg egy színpadi kosztümjét, abból az időből, amikor még operaénekesnő volt. Mindezekért együtt húsz koronát szúrt le. Rothschildi érzéssel csörgette zsebében Olga a mesés összeget és nyomban a konyhába küldte Slezáknét, hogy mindenekelőtt a házi szentélyt hozza rendbe. De megint visszajött a cerbera és ezúttal búskomorság tük­rözött nemes vonásaiban. — Hát ez konyha? — kérdezte csüggedten, — én azt hittem, hogy könyvtár. Úgy tele van zsúfolva minden­féle nyomtatott papírral, hogy a legkisebb lábasnak, fazéknak és tepsinek sincs benne helye. — Annál jobb, — hagyta rá Olga, — legalább nem kell egy ideig tüzelőfa és szén. Majd befűtünk a köny­vekkel. Schillerrel levest főzünk, Shekspeare-rel pecse­nyét készítünk, a lírikusok pedig megadják a főzeléknek a zamatját. Ami a lábasokat, tepsiket és fazekakat illeti, itt van tíz korona, vegye meg a legszükségesebbet. III. Délben hazajött Baranyay. Csupa ragyogás volt az arca és a hóna alatt egy kis csomagott hozott. Meg­csókolta a feleségét és mivelhogy Olga éppen a kemen­cét tisztogatta, a következő pillanatban olyan lett a fiatal férj arca, mint a kéményseprőé. — Mi van ebédre ? — kérdezte olyan hangon, mint aki nagy dolgokra van elkészülve. Minden felelet helyett Olga elejtette a majolikavázát, amelyben a kályhából kiszedett kormot összegyűjtötte és elpityeregte magát. A könyek mély barázdát szántottak koromtól patinás arcán.­­— Szent Isten, mi történt? — hüledezett Imre és össze-vissza ölelgette, csókolgatta a síró asszonyt. Már nem hasonlított kéményseprőhöz, hanem szerecsenhez. •— Elfelejtettem, hogy ebéd is kell! — ten vallo­mást a fiatalasszony. — most maga éhesen marad! — Én ? Már­mint én ? Hisz cseppet sem vagyok éhes! — füllentett Imre. — Hisz egyáltalában nem szoktam ebédelni. (Ezzel a múltra nézve nem is hazu­dott olyan nagyot, mivelhogy rendesen délután négy órakor szokott fölkelni, mielőtt megnősült.) — Mi van abban a csomagban ? — kérdezte kíván­csian Olga, ahogy egy kicsit megvigasztalódott. Imre a homlokára csapott. — Nagyszerű!­­— mondotta. — Merje még valaki azt állítani, hogy nem vagyok zseniális fiú. Hisz abban van a mi ebédünk. S mohó kézzel bontogatta a csomagot. Olga csil­logó tekintettel kísérte minden mozdulatát, aztán fölkiál­tott elragadtatásában. — Ananász! ... Óh te, édes! Nem lehetett tudni, kinek szól a jelző: Imrének — avagy az exotikus gyümölcsnek. A fiatal férj pedig hév­vel magyarázgatta: — Képzeld csak, ma délelőtt fölkeresett Tárnoky Béla és munkatársnak szerződtetett az új havi szemléjé­hez, amely jövő hó elsején indul meg. Adott előleget is: öt forintot . . . Gondoltam magamba, hogy ezt a várat­lan összeget valami hasznos befektetésre szánom s mivel hazafelé jövet megláttam egy kirakatban azt a nemes gyümölcsöt, rögtön megvettem. De­ ne hidd ám, hogy az egész összeget ráköltöttem: maradt még annyi, hogy egy csokor ibolyát vehettem neked. Itt van ni! . . . Ananász és ibolya ? Kell-e annál istenibb lakoma. Slezákné még sem volt megelégedve és neki húsz kraj­cár ára disznósajtot hozattak. Szépen elegyült ennél a közös ebédnél költészet és próza. IV. — Mondok neked valamit, — szólott Olga deszertnél, amely csókokból állott, (de már akkor nem a volt jelen Slezákné).­­— Az illendőség úgy hozná magá­val, hogy holnap estére, amikor a kettős ünnep miatt úgy sincs lapcsinálás, meghívjuk a szerkesztőség tagjait, meg a kiadót egy kis vacsorára. — Helyes! — hagyta rá Imre, s annyira bízott a kis feleségében, hogy azt sem kérdezte tőle: vajjon kifutja-e majd a vacsora költsége, a családi pénztár maradványaiból ? A tíz koronából csakugyan kitelt minden: konzerv a legnagyobb változatosságban, hideg felszelt mesés tömegekben és piéce de resistance-nak a megmaradt fél ananász. Egyről azonban tökéletesen megfeledkeztek : az italról. A jó fiúk dehogy szóltak, pedig igazán szomjasak voltak. Odaadták volna a jövő minden dicsőségét egy kis szódavizes harcosért. De restelték zavarba hozni a fiatal asszonyt.. Hanem a kiadó az már nem volt annyira elnéző. Általában a kiadók meglehetősen köve­telők, amikor nem az ő számlájukra vigad a szerkesz­tőség . . . — Hát egy kis pezsgő nem lesz? — kérdezte. Imre önkénytelenül csettintett nyelvével a pezsgő szó hallatára, de Olga rákvörös lett: szégyelte magát, hogy erről megfeledkezett. — No, no! — vigasztalta a kiadó, — azért el ne sírja magát. Gondoltam én ilyesmire és majd segítünk a bajon. — Egy kis előleg alakjában? — kérdezte Imre és lesütötte a tekintetét. Jól is tette, mert a kiadó arca olyan zord lett, mint a téli felhőktől borús ég. Nyersen kijelentette: — Előleg, az nincs, nem is volt, nem is lesz! Ez nálam elvi dolog, amelytől nem térek el semmi körül­mények között. Nincs is nálam pénz... De itt van az aranyórám láncostul. Küldjék el valahova, ahol ilyenkor is kölcsönöznek zálogra és nehogy duplán kelljen fizetni a küldöncöt, hozzon mindjárt tíz üveg magyar pezsgőt... Mert fiaim, a fő mégis a takarékosság! Slezákné ura, aki nappal egy fűszeres boltban volt alkalmazva mint csomagoló, eleinte kissé kérette magát, de amikor meghallotta, hogy jó borravalót kap és a maradék pezsgő az övé lesz, szakszerűen oldotta meg a kérdést. Félóra múlva visszatért egy zálogcédulával és tíz­­ palack magyar pezsgővel. Mondanunk sem kell, hogy a derék férfiú egyik reményében mégis csalódott. A pezsgőnek nem akaród­zott maradék gyanánt szerepelni: megitták az utolsó cseppig. Hanem az ananász maradványain még harmad­nap is rágódott Slezák úr az ő hűséges hitvesével. Ez a nemes déli gyümölcs ugyanis, amikor erősen vallatták, levetette inkognitóját és indiai töknek bizonyult. De mit nem tesz az illúzió? Slezákéknak új aera kezdetét jelentette ez a kirándulás a magasabb gasztro­nómia terén s ha valami nevezetesebb eseményt hámoz­nak ki emlékeik tárházából, rendesen így kezdik: — Történt pedig ez abban az időben, amikor mi ananászt ettünk . . . TÁBORI RÓBERT 10* 103

Next