Uj Idők, 1905 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1905-04-23 / 17. szám - Abonyi Lajos: Jókai Mórról / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
* képzőművészeti viszonyaink s teendőink (erről legközelebb külön cikkben szólunk); jogi szakoktatás reformja, nemzeti kultúrpolitikánk igazolása, művelődésünk némely hiánya és veszélye, a testi nevelés kérdése, társadalmi munkásság és nemzeti közművelés, egységes nemzeti közoktatás, Rákóczi és kora, nemzeti irodalmunk a múltban és jelenben; — emlékbeszédek s visszaemlékezések: Eötvös, Szinyei Merse Felix, Pulszky Ferenc, Petőfi, Munkácsy, Vörösmarty (és a magyar nemzeti politika), Tompa, Horváth Boldizsár, Horánszky Nándor, Jókai; tanulmányok s értekezések: nyilvános felolvasásokról és közművelődési egyesületekről, a dzsentriről, Mignet és Thiers emlékezete Trefort Ágostontól, egy német diplomata a forradalom alatt, Witzthum gróf emlékiratai, társadalom és iskola, közművelődésünk és a harmadik egyetem, az ismeretterjesztés eszközei az iskolán kívül, gróf Széchenyi István. Ez a két kötet tartalma, s nem röptiben fogalmazott újságcikkekből van összemarkolva. A stílus méltóságosan gondos. Itt-ott, a közvetetlenség rovására óvatos a kifejezések megválasztásában; érezzük a felelősségterhes vagy hivatalban lévő szónokot, aki tudja, hogy minden kis igéjének mekkora súlya van. A felületességtől irtózik, annyira, hogy inkább féken tartja ötleteit, semhogy elmésnek lássék az alaposság, az adatmegbízhatóság rovására. Tanulmányait, beszédeit fegyelmezett logikai rend jellemzi a megszerkesztésben, szépérzése mindig a tömörség keretében nyilvánul, s tanítva iparkodik olvasóit gyönyörködtetni. Bitáló megjegyzéseiben udvariasan előkelő gorombaság, szenvedélyes kifakadás nincs a könyvében, így ugyan hűvösebb, de meggyőzőbb, nem annyira színes, mint amilyen tartalmas. Lelkesedését, érzésének lobogását is féken tartja, meggyőződéseinek gazdag megokolása vall arra, hogy mennyire lelkesedik valamiért. Költői hajlandóságait jellemzik hasonlatai, s hasonlatainak megválasztásában nyilvánul klasszikus műveltsége. Egy példát erre, a Kisfaludy -Társaságban mondott elnöki megnyitó beszédéből: az irodalom tiszta nemzeti jellegének megőrzésére fordított gondunkkal és igyekezetünkkel nem szabad a fajmagyar elem bizonyos kizárólagosságának látszatát keltenünk föl. Nem szabad nem magyar fajbeli honfitársainktól azt kívánnunk, hogy nemzeti kultúréletünkbe való beolvadásuk föltétele minden külön faji sajátosságuk levetése legyen; irodalmunkat is gazdagabban és változatosabban színezheti ezeknek a faji sajátosságoknak, mint árnyalatoknak, a tárgyban, a gondolkodásban, a stílben a közös nemzeti alapszínbe való belevegyülése, mint ahogy a márványban szétfutó erek fokozzák színpompáját anélkül, hogy tömör egységének benyomását gyöngítenék." MAIONYAY DEZSŐ Abonyi Lajos Jókairól Április harmincadikán nagy ünnep lesz Nagyabonyban. Egy kiváló írónak, a magyar népélet kitűnő ismerőjének, egy melegszívű poétának, Abonyi Lajosnak leplezik le az emlékszobrát. Sokat irt életében, csaknem mindig olyant, ami dicsőséget szerzett neki — s ő megmaradt mégis a legszerényebb írónak, a legönzetlenebb embernek. Hagyott is hátra íróasztala fiókjában ki nem adott kincseket . . . Azok közül való ez a megemlékezés Jókairól, amely akkor készülhetett, amikor az egész ország ünnepelte ötvenéves jubileuma alkalmából a legnagyobb magyar regényírót. De ki nem adta, mert restelte, hogy az ő hangja beleszóljon az országos ünneplésbe. Még dicsekvésnek vehetik, hogy elmondom, mennyire szeretett ő engem, mondta azoknak, akik nógatták. . . . Most már senki sem veszi dicsekvésnek! Mind a ketten bevonultak a halhatatlanságba. De szebb emlékkel nem ünnepelhetjük mi Abonyi Lajost, mint ha elmondatjuk vele a sírontúlról, hogyan szerette ő Jókait . . . Szegény felejthetlen boldog emlékű szüleimen, jó apámon és édes jó anyámon kívül senkinek sem köszönhetek az életben annyit, mint Jókai Mórnak. Nagyon hitvány kisgyermek voltam én még akkor, amikor ö'et ezelőtt ötven évvel először láttam. Szüleim nagyon korán adtak iskolába Kecskemétre, tízéves koromban már a harmadik latin osztályt jártam a kollégiumban. Akkor midőn Jókai Pápáról odajött joghallgatónak. Remek egy város volt az a Kecskemét, még most is szívem oly boldog elteltségével emlékezem vissza reá, hogy nem is tudom másként elképzelni, minthogy örökké a verőfény ragyogja be, mindig ünnepe van, örökké szólnak a széphangú harangok: minden asszony, minden lány szép, csinos és megy a templomba. Minden ember mosolyog, még az öreg szenátorok, öreg professzorok is ; a hosszútógás diákok szépen énekeltek, de amellett mindennap valami hóbortos nevetséges csínyt követtek el — s mindezek mellé, mint egy óriás, soktornyú palota, egy pompás remek kert közepén áll, amelynek fáiról kora májustól késő októberig a legszebb gyümölcsök pirulnak, mosolyganak, cseresznyét, almát, körtét, szőlőt eszik a legszegényebb szurkos árvagyerek. A jó Buriánné néni szüretjén láttam először Jókait. A házi fiú, helyesebben : unoka, minden joghallgató — azon időben turista — iskolatársát meghívta oda. A néninek nagy és szép szelei voltak, víg szüretek estek nála, a turista uraknak pedig volt olyan kedvök, hogy nem bírtak azzal: nekivetemedtek még a gyermekjátékoknak is, — hiszen jóformán még azok is voltak, — nemcsak lapdáztak, hanem ott volt egy nagy garmada burgonya — azon időben krumpli, annak estek neki, kapkodták, dobálták, azokkal hajigálták egymást. . . mintha két csoportra osztva valóságos ős parittya-csatát vívtak volna egymással. Az ilyen mulatságot szereti a gyerek, de azért a nagyobbak között, mert hát a bőrét is félti, tisztességesen háttérben tartózkodik s csak a készletet — azon időben muníció — hordja a viaskodó hadseregnek. Hanem szomorú vége lett a nagy gyerekek ezen pajkos játékának. Egy nagyobb harcigolyóval úgy szemöldökön ütöttek egyet, hogy nyomban hatalmasabb daganat támadt ott a helyén, mint maga volt a sebző golyó. Vízért kiáltottak, a néni engem küldött oda egy tányér vízzel és törülközővel . . . Én csak azt hallottam : szerencse, hogy a szemét ki nem ütötték, a női rész pedig olyan formát is suttogat, hogy kár lett volna olyan szép szemért . . . Nem azért, mintha ezen mondásokkal már arra figyelmessé lettem volna téve, de valóban szabadabban lélekzettem s örültem, midőn a borogató vizeskendő alól szabadon előtűnt a szeme s látszott, hogy a sértés csak a homlokon van . . . S a szem mosolygott, még a kék ibolya sem szebben. Sohasem láttam még férfiúnál ilyen szép kék szemeket. Azaz még soha sem tűnt föl az előtt nekem, hogy vannak szép, vagy nem szép szemek. Bizonnyal a lélek beszélt hozzám a szemek mögül. Megbámultam a szép selyemszőke fürtöket is. Megszerettem. Vagy azért, hogy megvesztegetett az a szőke jogász azzal, hogy amiért a tál vizet vittem, megsimogatta az arcomat. Meg volt kötve az ösmeretség, meg volt kötve a szeretet, meg volt kötve a barátság Jókai bácsival. Attól az időtől, attól a pillanattól fogva érdekelt minden tette és minden 399