Uj Idők, 1905 (11. évfolyam, 1-26. szám)

Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Keve: Csokonai Mihály

Csokonai 1773—1905 Csokonai Vitéz Mihály száz esztendeje, hogy lehunyta örökre szemeit. Elete, hányattatása, tehetsége és tempra­mentuma sok tekintetben hasonlatos Petőfihez, csak hal­ványabb mindenben és méretei szerényebbek. Neki nem kedvezett annyira, mint Petőfinek, a kor, amely Petőfi idejében maga is forró volt és minden tehetséget gyor­san kifejlesztett, nem az irodalom, a nyelv állapota, amely kezdetleges és fejletlen volt: az ő Isten kegyel­méből való tehetsége maga tört barázdát a sivatagban és ösvényt a jövő számára. Nem mintha reá is nagy hatást nem tettek volna kortársai, hanem mert elsőnek érezte meg és kereste azt a forrást, amely a magyar iroda­lomnak az élet vizét szolgáltatja: a népköltészetet. Csokonai Kisfaludy Károlynak, Vörösmartynak és Petőfi­nek törte az utat, akik a Csokonai nyomdokain kezdik meg a nemzeti irodalom építését. A fiatalon, harminc­két éves korában elhunyt debreceni költő e nagyjaink méltó társa. Milyen szűk, sivár viszonyok közt kezdi meg Cso­konai lantját pengetni! Képzeljük el a tizennyolcadik szá­zad végebeli Debrecent pedáns professzoraival, rideg teólogusaival, a saját zsírjába fulladó lakosságával. Az afféle szabadszáju, zabolátlan vérű ifjúnak és poétának itt nem volt nagy becsülete. Tanulókora, aztán a nagy kollégiumban való tanítósága örökös súrlódás a profesz­szorokkal és az intézet szabályaival. Lelke csak a vidám deákok társaságában vidul fel és kis szobájának mécsé­nél, amikor tehetsége szárnyait kibontja és ismeretlen tájékok felé repül. Nevét kezdik már ismerni, korán meg­nyilatkozik poétái egyéniségének eredeti sajátossága: sza­tirikus, tréfás hajlama. És, amíg Kazinczy érdeklődve és szeretettel fogadja az ifjút, odahaza a professzorok apró szabálytalanságokért, afféle vétségekért, hogy együtt pi­pázik az ifjakkal, hogy tóga nélkül jár a városban, egy másután citálják az iskolai törvényszék elé s mivel a dacos ifjú nem köt kosarat szájára, sőt prózában és dal­ban töri a borsot ellenségei orra alá, egy szép napon utilaput kötnek a talpára. És akkor a költő megkezdi azt a bolyongást, amely annyira hasonlít Petőfi nyug­hatatlan vándorlásához. Ideig-óráig leköti valamely fog­lalkozás, szerelem, irodalmi mű, egy helyhez, de aztán kóbor ösztöne ismét kezébe adja a vándorbotot, hogy végre fáradtan, betegen hazavetődjék özvegy édesanyja szalmafödeles házába és lassan elhervadjon. De nem anélkül, hogy mi­után hosszú bolyongása közben pazarul szórta a virágot, még egy bok­rétára valót ne szakít­son lelke illatos kert­jéből. . Csokonai költészete eredetiségével és őszin­teségével válik ki korá­nak sovány irodalmi ter­méséből. Miként Petőfi­ben, sokan benne is a merész és keresetlen hangot duhajkodásnak és póriasságnak vették. Pedig ez a korhely és rendetlen ember sokat tanult, sokat tudott, is­merte a külföldi irodal­makat és pedig ere-LÍLLA detiből. Igaz, gyakran CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY durva; bordalai, amelyek a legjobb magyar anekreoni dalok, nem válogatják nagyon a szavakat, de akik nem tudákos nagyképűséggel nézik a vidámság e kicsa­pongását, megsejtik és észreveszik a művészet kedves formáit és a feltörő eredetiségét is. Bordalai mellett nép­szerűek a Lilla-dalok, amelyeket a szép komáromi hölgy­höz írt s amelyek sokáig csengtek-bongtak a mult század első felének magyar hajlékaiban. Lilla ama nevek egyike, amelyeket a költészet édes zenéje kísér a hármas hegy hazájában. Egy keserű, borongó lelkű, sorstól üldözött szegény poéta írta e nevet a szívekbe, aki amíg maga alig talált kenyeret testének, kiadót lelke szülöttjeinek, Lilláját belelopta évtizedek szerelmes népének ábrándozá­sába. Pedig hát Lilla hűtelen volt: kezével egy kalmárt boldogíta. Es a költő kesergése még most is gyakran megzendül a Balaton partján: Oh Tihanynak riadó leánya, Szállj ki szent hegyed közül! Im, kit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenébe ül. Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szív . . . Költészete végtelenül érdekes kifejezése ama kor egy európai eszméktől szaturált, művelt fiának, aki azonban egész lelkével a hazai levegőt szívja és szilárdan áll a hazai talajon. Filozófus, elmélkedő, Rousseau ideái zúg­nak fejében és a világot átölelő emberszeretet lelkesíti, de amellett nemzeti és magyar. A hazai ügyek minde­nekfölött érdeklik és rajongva csatlakozik a nemzeti mozgalomhoz. Hajlandósága, kiábrándultsága és a hazai állapotok azután a szatiiához viszik. Már a debreceni napokban megszólaltatta humorát, későbbi bolyongásai közben, Somogyban tartózkodtában HH 11* 101

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék