Uj Idők, 1907 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1907-03-17 / 12. szám - Egressy Ákos: Petőfi első szerelme / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
egy-egy jóízű nevetésben talált feloldást, míg Petőfit ez öntudatlan szendeség bűvölte meg. Nővéremet, keresztatyja, Fáy András, a jóhírű s méltán dicsért Tóth Teréz nevelőintézetében helyezte el. Innen járt haza naponként. Ha ez útjában Petőfivel találkozott, ez mindig hazáig kísérte. Eközben, a magyar történelem iránti tudásvágyat plántálta Etel lelkébe, hogy a fényes példázatok felsorolásával, mikről ő annyi szépet és dicsőt tudott beszélni, melegebb érdeklődését, szívérzelmét ébressze föl! . . . Etel mindannyiszor ámulva-csudálva szegezte tekintetét Petőfi átszellemült s a sok éjjelezéstől sárgult, fakó arcára;— de a szerelemtől, — melyet nem adatott tanulnia, — egész lénye távol maradt. Gyermeki ártatlansága, játszi kedélylyel fedte azt. A színészek csoportjával történt nyári kirándulásaink alkalmával, — a Rákosra, vagy a Svábhegyre, — Petőfi mindig a családunkkal tartott. Ilyenkor folyvást Etel közelében tartózkodott; az ő kedvéért vett részt a társasjátékokban: lapdázásban, cicázásban, versenyfutásban. Majd, a fák közé, Etel számára hintát kötött, melyet maga himbált s kétségbeesetten mentegetőzött, ha vigyázatlanságból, vagy éppen túlbuzgalomból, Etelt az egyensúlyból kizökkentette . . . Kedveskedése, jósága, szeretetreméltósága nyilait Petőfi mind kiröppentette . . . De a hatalmas íjászt, aki más alkalommal mindig találni szokott, Etellel szemben, cserben hagyta — végzete . . . Reá más céltábla várt!. . . Közeledett az idő atyám jutalom játékához, mellyel az igazgatóság a csekély fizetésű érdemesb szinészt kívánta kárpótolni. Petőfi, szokása szerint, atyámnál volt látogatóban. Értesülvén atyám aggodalma felől, mely egy jutalomjátékra alkalmas, jövedelmező színmű hiánya miatt keletkezett . Petőfi ez aggályt eloszlatandó, gyors elhatározással vállalkozott e célból egy színdarab megírására. S miután atyámat megnyugtatta, hazament. Ezután négy napig nem láttuk Petőfit. Hírt sem hallottunk felőle. Atyám nem tudta mire vélni szokatlan elmaradását. Tudakolta, kerestette mindenfelé. Többször küldött a lakására. Az mindig zárva volt . . . Ötödnapra, hajnalban, nagy sebbel-lobbal rontott be hozzánk. Legelőbb is engem riasztott fel és fivéremet, kik az előszobában háltunk, ébresztőül egy-egy kemény barackot nyomva csontos ujjaival a fejünkre. Ezzel tovább haladt, egyenesen az atyám szobájának tartva. Mi, bajt sejtve, loholtunk utána. Atyám ébren volt. Talán le sem feküdt az éjjel. Ö, szokása szerint, minden szellemi munkáját az éj csöndjében végezte. S ez legtöbbször virradtig tartott. Olykor annyira belemélyedt, hogy akárhányszor anyám oltotta ki előle a gyertyát, jelezve, hogy már világos reggel van. Ilyenkor atyám ijedve ugrott fel asztala mellől és sietve vetette magát az ágyba, hogy a reggeli próba idejéig kissé megpihenjen. Itt megjegyzem, hogy atyám egy színpadi próbáról sem késett el soha. Petőfi lelkendezve lépett atyám szobájába, s hosszú gallérköpenyét szétvetve, egy csomó kéziratot vett elő hóna alól, ezt mondván: „Itt a darab jutalomjátékodra! Négy nap és négy éjjel írtam, addig ki sem mozdultam a lakásomból!" Ezzel a „Zöld Marci"-t atyám elé tette az íróasztalra. Így meg volt fejtve, hogy miért nem bírtuk őt e négy nap alatt feltalálni. Ismerve Petőfi vasszorgalmát és zsenialitását, képesnek tartottuk őt arra, hogy — a dolog sürgős volta miatt, de leginkább az atyám iránti határtalan szereteténél fogva, — a „Zöld Marci"-ját négy nap alatt megírja. Atyám felszökött ülőhelyéről, hévvel ölelte keblére Petőfit, aztán nyomban hozzáfogott a darab elolvasásához. — Holnap eljövök megtudni véleményedet, —szólt Petőfi s ezzel távozott. Midőn másnap ismét hozzánk jött, atyám őt már azzal fogadta, hogy a „Zöld Marci"-t a színházi bírálóbizottságnak a saját ajánlatával benyújtotta. Atyám álláspontja a Petőfi darabjával szemben a legnehezebb volt. A kegyelet, mellyel legjobb barátja hírnevének tartozott, a diszkréció, melyet, mint érdekelt félnek, meg kellett őriznie, a hála, mely őt Petőfinek lángeszű munkájáért lekötelezte, valamint a darab achilles sarkai, a legkényesebb dilemma elé sodorták atyámat véleményadásában a darab sorsára nézve. De győzött jobb érzése! Tudta atyám, hogy a mű, bár mint színdarab kifogásolható, de mint Petőfi lángelméjének rapszodikus megnyilatkozása, minden körülmények közt, általános érdeklődést, méltánylatot fog kelteni. És így, abban a hitben, hogy némi javítás, módosítás után előadható lesz: szíve egész melegségével terjesztette .,Zöld Marci"-t a bírálóbizottság elé. E bizottság azonban több ellenszenvvel, mint igazságérzéssel, nemcsak túl szigorú, kegyeletlen, de határozottan rosszakaratú volt ítéletében. S ezzel atyám minden jó szándékának gátat vetett. Hogy a bírálóbizottság mennyire igazságtalan volt, ezt demonstratíve bizonyították: Obernyik és Vahot Imre, kik, mint számottevő színműírók, a „Zöld Marci"-t érdemesnek találták arra, hogy a „Színműtár"-ban kinyomassák. A bírálóbizottság diffamáló ítélete után a „Zöld Marci" visszakerült atyámhoz, aki javítani akart rajta, hogy színrehozhatóvá tegye. Azonban kifogyott az időből . . . Gyorsan közeledett a jutalomjátéki előadásra ki olló kiállítás a Műcsarnokban Poll Hugh: Pünkösd reggelén '274