Uj Idők, 1907 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1907-03-17 / 12. szám - Egressy Ákos: Petőfi első szerelme / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

egy-egy jóízű nevetésben talált feloldást, míg Petőfit ez öntudatlan szendeség bűvölte meg. Nővéremet, keresztatyja, Fáy András, a jóhírű s méltán dicsért Tóth Teréz nevelőintézetében helyezte el. Innen járt haza naponként. Ha ez útjában Petőfivel találkozott, ez mindig hazáig kísérte. Eközben, a ma­gyar történelem iránti tudásvágyat plántálta Etel lel­kébe, hogy a fényes példázatok felsorolásával, mikről ő annyi szépet és dicsőt tudott beszélni, melegebb ér­deklődését, szívérzelmét ébressze föl! . . . Etel mindannyiszor ámulva-csudálva szegezte te­kintetét P­etőfi átszellemült s a sok éjjelezéstől sárgult, fakó arcára;­­— de a szerelemtől, — melyet nem adatott tanulnia, — egész lénye távol maradt. Gyermeki ártat­lansága, játszi kedélylyel fedte azt. A színészek csoportjával történt nyári kirándulá­saink alkalmával, — a Rákosra, vagy a Svábhegyre, — P­etőfi mindig a családunkkal tartott. Ilyenkor foly­vást Etel közelében tartózkodott; az ő kedvéért vett részt a társasjátékokban: lapdázásban, cicázásban, ver­senyfutásban. Majd, a fák közé, Etel számára hintát kötött, melyet maga himbált s kétségbeesetten mente­getőzött, ha vigyázatlanságból, vagy éppen túlbuzga­lomból, Etelt az egyensúlyból kizökkentette . . . Kedveskedése, jósága, szeretetreméltósága nyilait Petőfi mind kiröppentette . . . De a hatalmas íjászt, aki más alkalommal mindig találni szokott, Etellel szemben, cserben hagyta — végzete . . . Reá más cél­tábla várt!. . . Közeledett az idő atyám jutalom játékához, mel­­l­yel az igazgatóság a csekély fizetésű érdemesb szinészt kívánta kárpótolni. Petőfi, szokása szerint, atyámnál volt látogatóban. Értesülvén atyám aggodalma felől, mely egy jutalom­játékra alkalmas, jövedelmező színmű hiánya miatt ke­letkezett . Petőfi ez aggályt eloszlatandó, gyors elhatá­rozással vállalkozott e célból egy színdarab megírá­sára. S miután atyámat megnyugtatta, hazament. Ezután négy napig nem láttuk Petőfit. Hírt sem hallottunk felőle. Atyám nem tudta mire vélni szokat­lan elmaradását. Tudakolta, kerestette mindenfelé. Többször küldött a lakására. Az mindig zárva volt . . . Ötödnapra, hajnalban, nagy sebbel-lobbal rontott be hozzánk. Legelőbb is engem riasztott fel és fivére­met, kik az előszobában háltunk, ébresztőül egy-egy kemény barackot nyomva csontos ujjaival a fejünkre. Ezzel tovább haladt, egyenesen az atyám szobájának tartva. Mi, bajt sejtve, loholtunk utána. Atyám ébren volt. Talán le sem feküdt az éjjel. Ö, szokása szerint, minden szellemi munkáját az éj csöndjében végezte. S ez legtöbbször virradtig tartott. Olykor annyira belemélyedt, hogy akárhányszor anyám oltotta ki előle a gyertyát, jelezve, hogy már világos reggel van. Ilyenkor atyám ijedve ugrott fel asztala mellől és sietve vetette magát az ágyba, hogy a reggeli próba idejéig kissé megpihenjen. Itt megjegyzem, hogy atyám egy színpadi próbáról sem késett el soha. Petőfi lelkendezve lépett atyám szobájába, s hosszú gallérköpenyét szétvetve, egy csomó kéziratot vett elő hóna alól, ezt mondván: „Itt a darab jutalom­játékodra! Négy nap és négy éjjel írtam, addig ki sem mozdultam a lakásomból!" Ezzel a „Zöld Marci"-t atyám elé tette az íróasztalra. Így meg volt fejtve, hogy miért nem bírtuk őt e négy nap alatt feltalálni. Ismerve Petőfi vasszorgalmát és zsenialitását, ké­pesnek tartottuk őt arra, hogy — a dolog sürgős volta miatt, de leginkább az atyám iránti határtalan szere­teténél fogva, — a „Zöld Marci"-ját négy nap alatt megírja. Atyám felszökött ülőhelyéről, hévvel ölelte keb­lére Petőfit, aztán nyomban hozzáfogott a darab el­olvasásához. — Holnap eljövök megtudni véleményedet, —­szólt Petőfi s ezzel távozott. Midőn másnap ismét hozzánk jött, atyám őt már azzal fogadta, hogy a „Zöld Marci"-t a színházi bíráló­bizottságnak a saját ajánlatával benyújtotta. Atyám álláspontja a Petőfi darabjával szemben a legnehezebb volt. A kegyelet, mel­lyel legjobb barátja hírnevének tartozott, a diszkréció, melyet, mint érde­kelt félnek, meg kellett őriznie, a hála, mely őt Petőfi­nek lángeszű munkájáért lekötelezte, valamint a da­rab achilles sarkai, a legkényesebb dilemma elé sodor­ták atyámat véleményadásában a darab sorsára nézve. De győzött jobb érzése! Tudta atyám, hogy a mű, bár mint színdarab ki­fogásolható, de mint Petőfi lángelméjének rapszo­dikus megnyilatkozása, minden körülmények közt, általános érdeklődést, méltánylatot fog kelteni. És így, abban a hitben, hogy némi javítás, módosítás után elő­ad­ható lesz: szíve egész­ melegségével terjesztette .,Zöld Marci"-t a bírálóbizottság elé. E bizottság azonban több ellenszenvvel, mint igaz­ságérzéssel, nemcsak túl szigorú, kegyeletlen, de hatá­rozottan rosszakaratú volt ítéletében. S ezzel atyám minden jó szándékának gátat vetett. Hogy a bíráló­bizottság mennyire igazságtalan v­olt, ezt demonstratíve bizonyították: Obernyik és Vahot Imre, kik, mint számottevő színműírók, a „Zöld Marci"-t érdemesnek találták arra, hogy a­ „Színműtár"-ban kinyomassák. A bíráló­bizottság diffamáló ítélete után a „Zöld Marci" visszakerült atyámhoz, aki javítani akart rajta, hogy színrehozhatóvá tegye. Azonban kifogyott az időből . . . Gyorsan közeledett a jutalomjátéki előadásra ki­­ ­­ oll­ó kiállítás a Műcsarnokban Poll Hugh: Pünkösd reggelén '274

Next