Uj Idők, 1908 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1908-06-21 / 26. szám - Mezey Sándor: Holdsugár-szonáta / Költemények - Scossa Dezső: A 47-es / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
fülébe a szabadság vérforraló hangjait. Istennek hála, hogy abból a zivatarból, amelyben porba omlott az egyiknek fenkölt homloka, a másik visszahozta rünk egy egész irodalmi kincstárt rejtő drága fejét. ne Keve Holdsugár-szonáta Holdsugár, szűzi, csillogó lepel, Borulj reá, mikor lehull az éj. Mikor szivébe ront a szenvedély És ablakán a tavasz énekel. Borulj reá, fehér sugárlepel. Hozzá ne érjen reszkető kezem, Lehelletem arcáig el ne szálljon, Csókom ne jusson át e tiszta fátylon, És meg ne tudja, hogyha vétkezem, Mikor utána tétováz kezem. Szemét vakító fénnyel szórd tele, Hogy meg ne lássa szomjas mámorom, Mikor haját ujjamra ráfonom, S a lázam őrült táncot lejt vele — Vakító fénnyel szórd szemét tele. Kínlódó álmomat ne sejtse meg. Tekintetem, ha rátapad, ne lássa, Mikor megejt az éjszakák varázsa, S feléje hajt a rontó képzelet — Az én vad álmomat ne sejtse meg. Takard be halkan, lágy sugárlepel, Varázsold fénybe, csillogó mesékbe, — Láz el ne fogja, csak utol ne érje, Szűz fátyolát a vágy ne tépje el — Borulj reá, fehér sugárlepel. Mezey Sándor A 47-es — Kifáradtál édes? Üljünk le erre a kényelmes kerevetre . . . így ni! Hajtsd a vállamra fejecskédet... Milyen illatos az aranyhajad! . . . Milyen édes az ajakad ! így, így képzeltem azt a boldog időt, amikor enyémnek mondhatlak egészen, igazán. — Enyém vagy mindörökre, az én boldogságom, menyországom! És én magamhoz ölelhetlek, összecsókolhatlak, simogathatom szőke hajadat, rózsás arcodat, szorongathatom kicsi kezeidet, üdvöt meríthetek szemeid beszédes nézéséből, gyönyört hangod rezgéséből, mosolyodból; mert lelkemet, házamat, egész életemet a te lényed tölti be. Annak a mély szerelemnek, amely megváltott, hidd el, hogy nincs nyomora, csak megelégedése, nincs gúnyja, csak gyöngédsége, nincs követelése, csak ajándéka. Szép vagy és tiszta s nekem mindenem. Szeretnélek egy óriási öleléssel magamba temetni, egyetlen őrjöngő lélegzettel belélegzeni, hogy a mi két lényünkből csak egy legyen és a két lángból csak egy égő, kiolthatatlan lobogás! — Elmondtam százszor, ezerszer, mennyire szeretlek, ne nézz hát reám olyan csodálkozó szemekkel. Minden, minden, ami itt körülvesz, ezt fogja neked suttogni mindörökre. Mert hajh! szomorú tanyája volt ez az én tépelődző lelkemnek, amely az utánad való vágyakozásban sorvadozott s csak a képzelet virágaival népesítette be a kert árnyas utait, az odaszögellő terrasz lombozatát, a szobákat, amelyek ódon falai között annyi gondterhes nap álmatlan éjszakáján bolyongtam utánad, epedve. — Milyen kedves volt tőled, hogy oly hamar itthon találtad magadat. Sohasem tetszett nekem olyan ragyogónak az ég kékje, mint az imént, hogy veled együtt néztük, amint a parkban csörgedező patak vizében tükröződött, sohasem volt nekem a pázsit olyan üde, zöld, mint kicsi lábaid pajkoskodó léptei nyomán, sohasem olyan derűs ez a vén kastély, vaskosaras földszinti ablakaival, mint amióta a te kacagásod tölti be annak zugait és sohasem szállt a gond olyan messze tőlem, mint amióta itt érezlek közelemben, ugyanazt a levegőt szívom be, amelyet te belélegzesz, ugyanazt a sok furcsaságot látom itt az erkélytorony zugaiban, a páncélos vitézek meredt szemüvegeiben, a régi képek fehérgalléros nagyapáiban, amiket te fedezesz föl mindenben és mindenütt. — Kacagj, édes szerelmem, hiszen a múlt igazán csak arra érdemes, kacagj kis galambom, a te ártatlan lelked nevetése égbe szálló imádságom nekem, tiéd az ifjúság, az élet, s te enyém vagy minden idegeddel, gondolatoddal, érzéseddel, szíved minden dobbanásával, mint ahogy én is a tiéd vagyok.• Igen, igen, a múlt csak sötét árnyék, amelyre nem tekintünk vissza szívesen, amikor előttünk tavaszi verőfény, a szerelem diadalának mosolygó napja ragyog. Szinte fázom, ha arra visszagondolok. Úgy, ölelj jobban, olyan melegség árad belőled! Mi is lett volna, hogyha nem érezhetném ezt a villamos érintést, amelytől rohanni, szikrázni, ölni tudnék, míg anélkül hidegen, halottan, mozdulatlanul hevernék, amint hevertem évekig. — Milyen szomorú is volt sorsom, azt csak te tudod igazán. Sok, sok bánat kisérte életem folyását s a küzdelem a nagyvilágban megviselte testemet, lelkemet. Minden lépést vérrel kellett elfoglalnom, amit csak előre tenni akartam. Mennyi megalázás, csalódás ért s hány emberrel kellett összeadnom magamat, hogy undorral forduljak el valamennyitől, aki csak körülöttem élt. Szüleim korán sírba szálltak s nem gondoskodtak dúsan gyermekükről, akit a raffinált társadalom kellős közepébe löktek: születése s veleszületett tulajdonas. És amikor a valót mérlegelni tudtam, dac fogamzott meg bennem, amely arra sarkalt, hogy úr legyek a saját portámon, mint őseim s megőrizzem legalább azt a szent helyet, ahol az ő hamvaik porladoznak. És hányszor véltem elérni ezt a célt, hányszor reméltem és föllángoltam, hogy újra meg újra lebukjam a föld sarába, szárnyon talált sasként, hogy keservesen másszam tovább, mint a házát eltaposott csiga. — Oh, édes Leona, ha neked elmondom majd mindazt, amit szenvednem kellett, sokszor kifacsart agyvelővel fetrengve tehetetlenül, lemondva arról is, hogy csak valamit is alkotni tudok magamnak, hogy egyéniségemet testben, alkotásban, emlékezetben egy kicsit fölemeljem, hogy ha megsemmisülök, ne csak nyomor legyen, ami utánam fennmarad! Ez volt a démon, amely a kéj mámorát ígérte nekem, amelyben elmerül a bánat, a keserv és minden szenvedés! Törtem magamat az élet nagy vásárjában, megragadtam minden alkalmat, hogy célomat elérjem, mert a démon utasító tekintettel lobogva azt hirdette nekem, amit a dal: „Csak aki sötét vérével, gondok kínjában önönmagát gyötri, nem látja, hogy paradicsomot lelhetni e földön s mennyei örömöt az életben!" — És én nem értettem meg egészen még akkor ennek az értelmét. Béke van a holtakkal, a szenvedélyek az élőké. Az én szenvedélyem az volt, hogy független, szabad emberé tegyem magamat, akit a mostoha sors sokféle kötelesség rabigájába láncolt. Aztán, már megszereztem azt, amikor visszaszereztem amikor őseim hajlékát, mindent, mindent annak a lábaihoz akartam rakni, akit leginkább nélkülöztem , akit hiába keres- 521)