Uj Idők, 1908 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1908-06-21 / 26. szám - Keve: Jókai feje / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
521) Jókai feje Ismételten olvassuk (minap is egy különben elmés értekezésben), hogy Jókai a szabadságharcban kerülte a veszedelmet, életét sohasem kockáztatta s tulajdonképpen csak képzelte, hogy Világos után üldözi a hatalom. Bujdosása, rejtőzése csak afféle fölösleges és önkéntes színpadi jelenetezés volt. Különös dolog, mikor az ország legnagyobb írójának szemére vetik, hogy nem vitte oda a fejét, ahol elvesztheti, holott talán éppen azért vádolhatnák, hogy igenis odavitte, ahol könnyen borulhatott volna rája a vész felhője. Mi lenne a magyar irodalomból, mi Magyarország hatvan esztendejének szellemi történetéből, ha Jókai, Petőfi példájára, odaáll a durva kozák lándzsája elé és keresztül döfeti szívét? Az egész óriási Jókai-könyvtár néhány novellás könyvre és a „Hétköznapok" című regényre zsugorodnék össze, ellenben eltemették volna vele a jeltelen sírba a későbbi száz könyvét, a nemzeti irodalom, a nemzeti nyelv fényét és kialudt volna a sötét korszak égig lobogó lángja, melynél a didergő magyarság melegedett. Ugyanaz az ízetlenség ez, amely Petőfi felé sziszegte, hogy míg márciusban kardját csörgette, mikor harcolni kellett, a csatateret elkerülte (Vahot Imre). Petőfi elment a csatatérre és 1849-ben nemcsak a hazát vesztettük el, hanem Petőfit is, aki meghódította volna nekünk a világot. Pedig Jókai nem kerülte a veszedelmet. Ott járt a halál tornácában. Hanem persze nem a mai mértékkel kell mérni az akkori helyzetet. Manapság népgyűlési szónoklatért, ifjúsági intézkedésért és újságcikkért bizonyára nem veszik senki fejét, legföljebb kényelmes államfogházban nyaral néhány hónapot, szórakozva és kvaterkázva. Mostanában természetesen sok olyan cselekmény tűnik föl kisszerűnek, ami akkor nagyszabásúnak, kockázottnak és főbenjárónak tetszett. Manapság olyan szereplésért, amilyenért Lovassy a börtönben megőrült, Wesselényi négy fal közt megvakult, Kossuth életéből négy esztendőt veszített, hajaszála sem görbül meg az embernek. Pedig ezek — legalább abban az időben — nem is forradalmi hangon beszéltek, míg ellenben Jókai a forradalom szavait írta és hirdette, melyekhez Páris és Bécs véres zivatarja szolgált komor kisérettel. Hasonlatos ez a kormányozható léghajóhoz, amelyről ötven év múltán nem fogják tudni elképzelni, miért tartották hősnek, aki ez idő szerint föl mer vele szállani a levegőbe. Jókai pedig fölült március 15-én arra a titokzatos léghajóra, amelyről nem lehetett tudni, hova sodorja a vihar, s hol zúzza össze utasait. Fölszállott vezérképpen, első hangadóul, első felelősséggel vállán. És mégis azt vetik szemére, hogy kerülte a veszedelmet és szimulálta a bujdosót. Alapítják pedig ezt a becsmérlő vádat arra, hogy Jókai csak szónokolt és írt, de honvédnek nem állott, sőt olyan exponált politikai szerepre sem törekedett, amely nevét túlságosan a bosszúálló hatalom emlékébe véste volna. Bizonyításul fölhozzák, hogy Jókai ellen körözőlevelet sem bocsátottak ki és míg számos író börtönben sínylődött vagy külföldre emigrált, Jókai kisujjának sem történt baja. Néhány éve a képviselőházban is nyíltan gyalázták szabadságharcbeli szereplését, igaz, általános fölháborodás közepette. Ahány vád, annyi igazságtalanság. Mert jelenti-e az, hogy Jókai nem állott honvédnek, a gyávaságot? Igaz, golyó vagy szurony nem érhette, de érhette volna ezeknél sokkal kegyetlenebb és borzalmasabb halál: a kötél. Igaz, nem volt miniszter, nem tábornok, még csak képviselő sem, de volt forradalmi népszónok, író és szerkesztő, aki becsületesen rászolgált arra, hogy ha véletlenül az orgiát ülő zsarnok kezébe kerül, osztozzék a szerencsétlen Csernyus sorsában, akit tudvalevőleg azért kötöttek föl, mert összetévesztették a féligmeddig hasonló nevű hírlapi íróval, Csernátonyval. Holott Csernátony éppen nem játszott olyan exponált szerepet a szabadságharcban, mint Jókai. De hát mi a veszedelem? Hol kezdődik és mi a A spanyol király bemutatja a kis trónörököst a katonaságnak s a népnek