Uj Idők, 1909 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1909-05-09 / 19. szám - Jókai Mór: Lemenő és fölkelő nap / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Bukásának történetét halhatatlan, nagy költőnk, Jókai Mór, írta meg „A fehér rózsa" című gyönyörű regényében. Ennek a regénynek minden sora ma a csodálatos aktualitás erejével hat. Közöljük tehát azon fejezetét, amelyben mintha az elmúlt napok eseményeit látnók. * Az áldozatok holttestei már az utcákon hevertek. Ahmed szultán összegyűjté az ulemákat a kupola teremében. Arca szomorú volt és levert. Mielőtt ide jött volna, sorra csókolá gyermekeit és midőn tízéves fiára, Bajazidra került a sors látá, hogy az kényezik, azt kérdezte, mi baja? a gyermek így felelt : „Atyám, jó dolguk van azoknak, akik te neked ellenségeid és szomorú azoké, akik téged szeretnek. Mi sors vár akkor mireánk, akik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arcát, nézd Szabiba szemeit. Ezma tekintetét, özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit, ipáit megöletted". — „Hogy titeket mentselek meg", — rebegé Ahmed, keblére ölelve őket. — „Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket." Ezen szavak viszhangzottak Ahmed lelkében őreikké. Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kerdivánokat, szemközt ült vele Ispirizáde a főimám. E mellett állt Szulali. — íme az áldozatok vére kifolyt, — szólt Ahmed bús, ingatag hangon; — leghűbb szolgáimat föláldozám. Most szóljatok, mit kívánnak még a zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire várnak még? Folyvást viszhangzott lelkében fiának mondása: „Jó dolguk van azoknak, akik te neked ellenségeid és szomorú azoké, akik tégedet szeretnek." Senki sem felelt szavaira. — Feleljetek. Mit mondatok reá? Újra mély csend. Egyik uloma a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit rángatni, aki állt, hogy feleljen. Erre aztán ő is leült. — Beszéljetek tehát. Én nem azért hivattalak benneteket ide, hogy egymásra és reám nézzetek, hanem, hogy adjatok választ. Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is élő emberek, hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a Pharaok sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve. — Csodálatos ez, — szólt Ahmed, midőn tovább egy óranegyednél az egész tanács hallgatott és senki sem válaszolt neki. — Megnémultatok-e? Ekkor fölemelkedék helyéből Ispirizáde. — Ahmed! Ez volt a rövid megszólítás, mellyel a szultánt illeté. — Halil Patrona kívánsága az, hogy lépj le a trónról és add át azt Mahmud szultánnak . . . Ahmed fölegyenesült ülőhelyéből. — A kimondott szavak után minden hang elmúlt a teremben s e rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a padisáht trónja lépcsőjén állani, amint kinyújtott kezét az imám felé tartó és szemeit rászegezte, az ajka nyitva volt és egy hang sem jött ki rajta. És sokáig állt így a trónon, kinyújtott kézzel, nyitott ajakkal, kőmerev szemeit az imámra szegezve, hogy akik látták, az iszonyattól rendültek össze és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait s feje körül forogni a világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely Istenre és az ő ártó angyalaira bízza, hogy kivánatának szavakat adjanak és olvassanak szívében és teljesítsék azt, amit ő elmondani nem bír. Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah trónja elé és sokan oda csúsztak lábaihoz és azt kényeikkel nedvesítve, kiáltanák hozzá: — Oh uram, bocsáss meg nekünk! Egy órával előbb egyhangúlag határozták el, hogy Ahmednek le kell köszönni és most egyhangúlag kérték bocsánatát. — De már megtörtént. A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak, ajkai összecsukódtak s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le sokáig az ulemákra, azután csöndesen leszállt a lépcsőkön. Midőn lenn volt, a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá: — Én megszűntem uralkodni. Jöjjön utánam, aki jobb. Nem kérek semmit, csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozmán birodalom mostani urai, hogy gyermekeimet nem fogják bántani. Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el kettő közületek s vigye meg Habihoz e kivánatomat. Újabb mély hallgatás követte Ahmed szavait, az ulemák a föld felé szegték szemeiket s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye. — Gyermekeim halálát is kívánják talán? Vagy egyitek sem mer odamenni, hogy velük beszéljen? Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, aki végre megszólalt. — Oh uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki tudna alkudozni a sivó Számum viharával, avagy ki menne követségbe a felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen? A tüzérség felvonlása a Jildiz elé Szalonikii csapatok az utcasarkokon Képek a konstantinápolyi forradalomból 464