Uj Idők, 1909 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1909-05-09 / 19. szám - Jókai Mór: Lemenő és fölkelő nap / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
amit magam láttam. Mialatt beszéltem, a csendőrkapitány a földre pillantott. Mikor azután befejeztem, kétszer megcsókolt. — Köszönöm, hogy ön is a jó ügyért érez. — mondotta csendesen. — De nyugodt lehet. A csapatok nem fognak visszatérni. Tudjuk, hogy a városban ezek a hazug hírek vannak elterjedve. A szultán és a kormány terjesztik őket. De a vesztüket nem tudják velük föltartóztatni. Egy óra múlva Hademkeiben látni fogja a katonák őrtüzeit. Most még csak tízezren vannak. De három nap múlva negyvenezren leszünk. Monasztirig és Musztafa Pasáig mind a két hadtest teljesen mozgósítva van és senki sem tartóztathatja föl az eseményeket. — És nem tettek kísérletet, hogy visszatérítsék önöket ? A kapitány elmosolyodott. Kemény, megvető mosoly volt. — Oh igen. Úgy látszik, a Jildszben azt képzelték, hogy a mi katonáink is ugyanaz az ostoba csőcselék, amelyet a sztambuli kaszárnyákban ismertek meg. Alig értünk Tsataladzsába, már megjelentek a táborban a hodzsák. Azt képzelték, hogy alkalmuk lesz szónoki babérokat szerezni. De a katonák rettenetesen megverték őket, azután átadták az egész társaságot a haditörvényszéknek. Az első roham tehát nem sikerült. Mire Hademkeibe értünk, már két hivatalos küldöttséget jelentettek be. A parlament liberális csoportja elénk küldötte nagybecsű tagjait, hogy a nemzet nevében visszatérésre szólítsanak föl. Az ulemák testülete pedig a vallás tekintélyével ugyanezen célból jelentkezett. Mindkét küldöttség szerencsésen meg is érkezett Hadembeibe, de ott nem egészen olyan fogadtatásban részesültek, mint ahogy ők képzelték. Az ulemákat mindenekelőtt lecsukták. Majd a haditörvényszék előtt igazolhatják magukat, hogy volt-e részük az államcsínyben, igen vagy nem. A parlament küldöttségét ellenben maga a főparancsnok fogadta. Csupa ismert reakcionárius jött ki. Amint kiszálltak a kocsikból, a szónokuk előre lépett és láthatólag igen szép beszédre készült. De Mou kthar bég nem is engedte szóhoz jutni. — Elhoztátok a szultán fejét? — kérdezte egészen barátságosan. A küldöttség tagjai megrémülve emelték kezeiket ég felé. Moukthar bég erre hangot változtatott. — Vissza a kocsikba! — kiáltott reájuk haragosan. — És vegyétek tudomásul, hogy aki még egyszer kijön a csapatokhoz, azt haditörvényszék elé állíttatom és főbe lövetem. A küldöttség erre hamarosan visszavonult. Mivel azonban odahaza nem akartak egészen hűségesen beszámolni az eredményekről, azt állították, hogy ékesszólásuk igen mély hatást tett a csapatokra. Az igazság azonban az, amit elmondottam önnek. — És mi lesz most? A kapitány felém fordult. Azután minden habozás nélkül megmondta. — A szultánnak pusztulnia kell. Megesküdtünk a bajtársaink emlékére, hogy pusztulnia kell. És mi meg fogjuk tartani az eskünket. A mozdony felől fütyülés hallatszott. A kapitány kezet nyújtott. — Indulnia kell. Még egyszer köszönöm, hogy velünk érez. Többen közülünk Hademkőig mennek a vonaton, azok majd megmondják önnek mindazt, amit még tudni akar. Mikor a vonathoz értünk, még egy furcsa, de megható látványban volt részünk. Az én olasz útitársam a kocsi lépcsőjén állott és minden katonának, aki arra ment, pénzt nyomott a kezébe. Közbe sírt és nevetett az örömtől. A katonák pedig a kezét szorongatták. — Micsoda derék fickók! — kiáltotta felém. — Micsoda derék fickók! Mindnyájan azt mondják, hogy megölik a szultánt. Hála Istennek, édes barátom, a jó ügy még sincsen elveszve. És tovább szórta közéjük a pénzt. Farkas Pál Mahmud Sefket basa bevonulása Perába Munició-szállítás a szalonikii csapatok számára Képek a konstantnápolyi forradalomból Lemenő és felkelő nap írta JÓKAI MÓR Az ozmán szultánok sorában nem Abdul Hamid az első, akit katonai forradalom foszt meg trónjától. Igaz, hogy elődei, kiket a janicsárok buktattak meg, rendesen nem a szabadelvűség és haladás, hanem a féktelen katonai erőszak nevében hagyták el a trónt. A fejlődéstörténet érdekes beállítása, hogy Abdul Hamid ugyanazokat a nyers és zabolátlan erőket próbálta utoljára fölhasználni, amelyek elődeit annyiszor válságos helyzetekbe. A régi ozmán szultánok hozták reszkettek a janicsároktól és csak az erőskezű II. Mahmud állította végül szembe velük az európai tiszteket és a rendes katonaságot. Most pedig Abdul Hamid ismét a janicsár szellemben fordult az európai képzettségű tisztek ellen. A hanyatló török birodalom egyik legszerencsétlenebb szultánja III. Ahmed volt, akit janicsárlázadás emelt a trónra és janicsárlázadás taszított ismét le róla. •163