Uj Idők, 1909 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1909-12-05 / 49. szám - Fráter Aladár: A bűn országa / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
ban szüretelik a legrészegi több borokat, ám a kalábriai ember sohasem részeg. Sőt, amíg pincéjében ott vénül a tíz-húszesztendős bor hordószámra, ő szívesen gyalogol három-négy órát meredek hágókon fel a hegyek közé egy ital friss forrásvízért. A templomok kapuin mindenfelé vasöklökkel dörömböl a hitetlenség. Kalábriában templom soha nincs hívők nélkül s ha kenyérre olykor nem telik is rézgaras, de a Madonna mindenkor megkapja a maga szent viaszgyertyáit s a kis Jézus is az aranyból, ezüstből való fogadalmi szíveket. Apró kis kápolnát, ha egyebet nem, fából valót, a legsűrűbb rengetegben, a mindig havas hegyormokon is találni és örökké égő mécset is benne, amelynek olaját nem fizetett sekrestyés, hanem egy-egy nagygallérú carbonaro, feketekezű szénégető frissíti föl nap-nap után. És mindezek után Kalábriának az a híre, hogy voltaképpen az az egész országrész egy gigászi nagyságú börtön, ahol szabadon járók és fogházban ülők között nincs semmi különbség: nem ártatlanabb és nem vétkesebb egyik a másiknál. Különben pedig csak egy kusza, pontos kontúrok nélkül való fogalom él a külföldön Dél-Olaszország mai társadalmi és erkölcsi állapotával kapcsolatban. A hiba az olasz tudósoké, de őket nagyrészt menti nemzeti büszkeségük, amelynek fájna elismerni, hogy Európa legvisszamaradottabb, legnyomorultabb néptöredékeinek egyike éppen a dicsőséges Italia Unita legszebb, legfestőibb vidékét lakja. Csak apró újsághírekből tudja meg a világ, hogy Kalábriában, Apuliában s egyéb dél-olasz provinciákban még ma is irtózatos pusztítást visz véghez a pellagra, az olaszoknak ez a szomorú monopóliuma, amely egyr-egy bibliai Jóbbá változtatja az áldozatait. Ez a rémes és utálatos betegség a fokozhatatlan nyomorúság kísérő árnyéka, sehol a világon másutt nem otthonos és legfeljebb öreg koldusokat szokott utolérni elmaradott országokban. Nagyon is érthető, ha Olaszország nem tárja a kíváncsi világ szeme elé ezt a legfájóbb és leglealázóbb sebét s inkább tűri, hogy hamisan ismerjék a kis Kalábriát, mintsem elitélni valóan a nagy Olaszországot. Ezért fogatja el az olasz kormány ezerszámra azokat, akikről kiderül a maffiához való hozzátartozásuk, csak azért, hogy azután a statisztika számainak nagyságával bizonyíthassa, milyen óriási küzdelmet folytat az erkölcsök nemesbítése végett. Ez azonban szemfényvesztés. A felsőségesebb műveltséget Kalábriában csak egy testület képviseli: a karabiniérik testülete. Ha csak ötödrész annyi volna a csendőr, mint most, ellenben ötször annyi a tanító: talán fejlődnék valamelyest ez az Istentől és emberektől egyaránt elhagyatott földdarab. Ma száz kalábriai ember közül legföljebb öt tud írni, esetleg tíz olvasni. A fejlődés áldásaiból csak a nagy adót s a k iabiniérik fegyverének a golyóját ismerik közelebbről. Egyetlen sínpár köti össze őket Közép-Olaszországgal, de ami rájuk nézve épp oly fontos volna: járható országútjuk is csak alig van. Valaha, a ködbe vesző múltban, amikor még a rómaiak utat hasító szekercéi szimbolizálták a haladást, jobb napokat látott Kalábria. A középkorban azonban már tönkrement. Ezerháromszáz körül nem volt egyetlen országútja. S még a múlt század hatvanas éveiben akadtak olyan községek, amelyek semmiféle földabroszon sem szerepeltek. Manapság száz négyszögkilométer területre huszonhat kilométernyi országút esik. Gyarló dolog, meggondolva, hogy például az arány Franciaországban négyszerte kedvezőbb. Nem legenda, hanem mindennapos tapasztalás, hogy a kalábriai hegyek között meghúzódó községek télen, hóesés idején utak hiánya következtében nem érintkezhetnek egymással. Na nincs elegendő eleség a kamarákban — és bizony rendszerint nincsen — a hó eltakarodásáig nincs más hátra, mint a koplalás. Ha valakinek télen jut eszébe megbetegedni, bizony csak meghal orvos és patika nélkül. Innen van, hogy ezer gyerek közül átlag két-háromszáz meghal, a legszörnyűbb arányszám, amelyhez foghatót talán csak a délorosz muzsikok mutatnak meg a világnak. Kossuth Lajos koporsójának leólmozása a mauzóleumban való elhelyezés előtt 524