Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1910-04-24 / 17. szám - Gyökössy Endre: Hajnali látogatás jegyesemnél / Költemények - Pintér László: A becstelenség / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
sirig'. Hát ez volt az a titokzatos, tüneményes alak, a szfinx, aki Vajdát épp úgy vonzotta, mint a másik két nagy rejtély: a végtelenség és a halál! Hát ez volt az a nő, kinek diadalmas varázsától a boldogtalan költő dala a tragikus fenségesig magasztosult! Hát ez ö, kinek jellemzésénél a költő megbabonázva kiált fel: Művészet, képzelet Hogy örökítse alakod, tehetlen, Ki festené való színekben Verőfényével a napot! . . . Hogy a lelke milyen lehetett? Na hideg is, ha szívtelen is, bizonyára rendkívüli. Lehetetlen különben, hogy oly éles és nagy elmét, mint Vajdát, egy hosszú életre megbűvölhetett volna. Élete régen tönkre volt téve, emlékét még életénél is sötétebb árnyak födték és mégis hallgatott. Nemes zárkózottságát a sírig megőrizte. A legnagyobb nyomorban sem kísérlette meg nagy nimbuszát aprópénzre váltani. Lényének legmélye titok marad. A költő jóslata betelt: És nem maradt fenn semmi rólad, Csak dalomban eszméd, neved . . . -112 Hajnali látogatás jegyesemnél Megyek, megyek Lelkemmel veletek. Bolyongó bárányfellegek. Üdén viszem Jegyesemhez szívem. Nem űzhet vissza senki sem. A puha ház Meleg ölén tanyáz Az álomhintő hallgatás. S ma írt dalom Ott eldudolgatom . . . Bekopogok az ablakon. Aztán lesem Mohón, szerelmesen. Fölébred-e a kedvesem? Csukott szeme, Dús haja deleje — Mintha csak csókra intene. Hozzá suhan Dalomból egy futam: Lobogó lelkem lassaban. Átöleli S bohó szívvel teli. Becéző szókat súg neki! S ő megremeg, Boldogan fölnevet És megöleli a lelkemet! Gyökössy Endre A becstelenség írta !INTÉR LÁSZLÓ Sápadt volt az arca, amikor letette a tollat. Aztán kezébe vette az írást, amelyen a betűk szép egyenletesen sorakoztak egymás mellé, mint valami díszszázad, amelyet temetésre vezényeltek ki. Csakugyan temetést jelentett ez a papiros, katonai karrierjének a temetését. Le kellett mondania a rangjáról. És miért?! Itt elfutotta a keserűség. Rongyos pár fillér miatt tönkre tesznek egy emberéletet . . . Hiszen ezt pénzt is arra költötte, hogy fényesebbé tegye a katona a ruhát, a szegény katonaéletet. Nem neki kellett, az állásának, a rangjának. És most ez öli meg. Ugyanaz a pénz amit a tatarozására költött . . . Nem tudta visszafizetni, — följelentették. Az ezredes pedig nem ismert tréfát: — Főhadnagy úr, ha huszonnégy órán belül nem rendezi, akkor . . . Nem mondott többet, de ez épp elég volt. A huszonnégy órából már csak három volt hátra ... És az az „akkor" most már papirosra volt vetve, alá volt írva. Csak még be kellett küldeni. Reszketett a keze, amikor borítékra tette. Annyira reszketett, hogy a címet rá sem tudta írni. Mert mintha valami odatolakodott volna mellé. Egy sápadt, keserű kérdés: — Mi lesz most velem? . . . Le kell vetnie ezt a piroshajtókás gyönyörű ruhát, amely mindene volt. Amely olyan feszesen, szerelmesen ölelte át a termetét, amely kiemelte a mocsárból, amely fényt, tekintélyt adott neki. Hogy fordultak utána az asszonyok az utcán, hogy mosolyogtak rá az ablakokból ... És hogy suttogtak, ha elment mellettük: — Nézd, a Bodor főhadnagy . . . tértek És a civilruhás szürke emberek milyen tisztelettel ki előle, egy-egy gyűlöletes pillantást vetve rá . . . Mert érezték a fensőbbségét, az erejét . . . Most ennek vége . . . Mindennek vége! . . . Közéjük fog szílvedni. 1 lozzádörgölődzhetik minden pimasz, minden szürkekabátos beamter. És ő kénytelen lesz összetegeződni velük. Szinte hallotta, hogy kiáltják utána, ha ki akarja kerülni őket: — Szervusz Béla! Szervusz! Postatiszt lesz, vagy a vasúthoz kerül. Egyenruhát fog viselni, amely gúnyolni fogja a múltját. Úgy fest majd benne, mint valami hordár. Erre akaratlanul is leröpült szájáról ez a rövid, katonás mondás: — Pfuj! Nem, ez nem fog megtörténni. Ezt lehetetlennek tartja. Ennyire nem sülyedhet, ez a végromlás lenne . . . Réseket keresett, amelyen keresztül menekülhetne. Belekapaszkodott minden lehetetlen gondolatba, csakhogy megmenthesse a fényes katonaruhát. De hiába, egyik tervet a másik után el kellett dobnia. Nem volt mentség . . . De mégis! Valami megvillant előtte. Egy név. 1 langosan, diadalmasan mondotta ki: — Spinelli mama! Ez segíthet. Csakis ez. A Spinelli mama. Mamának hívták a tisztek, mert mindig kisegítette őket, ha bajban voltak. Igaz, nem ingyen, de segített. Ez lesz az utolsó kísérlet. Hátha sikerül?! Felöltözött. Ideges gyorsasággal csatolta föl a kardját, a sapkáját a fejébe nyomta és elindult. Menetközben azon tanakodott, hogy hogy is