Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1910-05-22 / 21. szám - Gineverné Győri Ilona: A westminsteri hercegnél / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

a boltbér (negyvennyolcezer forint), azonkívül ötven­ezer fontot (hatszázezer forint) kell a cégnek egyszerre letennie, annak az engedménynek fejében, hogy a bér­letet megújíthatja és ugyancsak ötvenezer fontot kell az újonnan építendő helyiségekbe belefektetni, amely helyiségek majd az új bérletidő leteltével szintén a westminsteri hercegi család birtokába mennek át. Mint a régi birtokrendszer jellemzetes példáját, ezt kapta ki Lloyd George a sok közül, hogy budget» tervének kívánatos voltát megvilágítsa. Nos, hát ez volt az, ami ezt a két nevet, az övét, meg a hercegét olyan sokat hallottá tette a lemúlt he­tekben. . . . Ilyen módon, aztán még érdekesebbé vált kirándulás, Eaton Hallba, a westminsteri herceg palo­­­tájába, mert az ember igazán úgy érezte, hogy a ha­gyományoknak, politikai eszméknek, jogoknak egy egészen különálló világába lép. Azt mondhatnám, hogy mikor az ember a motor­csolnakból kilépve a kék Dee folyó bársonypázsitos partjáról belép a híres aranykapun át Eaton Hall te­rületére, szinte tipikusan áll elébe mindaz, ami az angol arisztokrácia öröklési és birtokrendszerében he­lyes és helytelen, méltóságos és veszedelmes. Mindenekelőtt itt van az elsőszülöttek általános örökös volta. H­a egy hercegnek három-négy fia van is, azok közül csak a legelső lesz herceg, ura a címnek és az egész családi vagyonnak. A hercegi családok ifjabb fiai azért legalább lord ... ez vagy az maradnak, de már például egy lord ifjabb fia csak „the honorable Mr ... ez és ez lesz". Erőteljes, impozáns eredménye ennek persze az, hogy a birtoknak ez a meg nem oszlása meggátolta Angliában azt, hogy mint például Olaszországban több, óh, de mennyivel több legyen a „principe" meg a „conte" mint ahánynak birtok, vagy néha csak elegendő kenyér is jut a címhez. Nem lehet csodálni, ha az angol közvélemény előtt például az olasz grófok, vagy a né­met apró fejedelemségek birodalmi bárói nem tűnnek föl a maguk világának olyan Atlaszai gyanánt, mint az angol arisztokrata. Atlasznak bizony szilárd földön, a saját földjén kell állnia, hogy a maga világának csak egy sarkát is emelhesse. De viszont az, hogy a birtok ilyen módon tömörül, halmozódik föl egy-egy kézben, eszünkbe juttatja az erdőkben nyerhető tanulságot: mennél óriásibbá ter­jeszkedik néha egy fa, annál több apró növényi élet fej­lődésének veti gátját a maga nagy árnyéka folytán. Éppen mivel tiszteletreméltó és veszedelmes ele­mek egyaránt vannak a hereditális angol arisztokrácia mai helyzetében, nem csoda, ha a nemzeti egész föl­fogás, közvélemény is a ragaszkodásnak és idegenke­désnek, a hódolatnak és lázongásnak sajátságos vegyü­lékével gondol rájuk. Az egyik oldalon ott áll az, hogy a címnek, rang­nak, vagyonnak ily óriási súlya mellett nem csoda, ha az angol füúri világ exkluzívabb minden másnál;­­— hisz egész életük, egész légkörük olyan más, mint akár a legjobb középosztályé is, hogy azt, legalább ma még, szociológiánk mai fejlődésével alig lehet áthidalni. Ez a lerombolhatatlan bástya tehát valószínű, hogy sok irígykedést, talán ellenséges érzést teremt. Igen, de ezzel szemben viszont ott van az a tisz­teletreméltó vonás, hogy éppen ez a hatalmas arisz­tokrácia talán a legudvariasabb, a legnyájasabb az érintkezésben, amikor csak összekerülnek a középosz­tálybeli emberrel. Lehet, hogy erre a megvesztegetően kedves érintkezési modorra csak az viszi őket, hogy a maga polcáról az mer lehajolni legbátrabban, aki azon legerősebben áll és ellenkezőleg nevetséges merevséget csak az tanúsít, aki amúgy is gyöngécskén áll a maga talapzatán; — lehet az is, hogy mikor a legnyájasab­bak, akkor is csak maguknak és nem másnak tartozó dolgot cselekszenek vele; — lehet, de hogy az a félóra, vagy az a délután, amit a középosztálybeli ember így tölt el velük, mindenesetre kellemesebb így, mint más­ként lenne, az bizonyos. És többet használ mind a két félnek. Ott van aztán ez a két ellentétes körülmény is: igaz, hogy a nagy ranggal, nagy jövedelemmel igen nagy előnyök és jogok szállnak át a főúri osztály tag­jaira, de persze, nagy kötelességek is. A birtokokon levő bérlők, munkások százainak élete egészen aszerint alakul, milyen földesura van. És mivel igen sok tagja az arisztokráciának igazán gyönyörűen bizonyítja be azt, hogy ,,a nemesség kötelez" és hogy ,,kötelesség­teljesítés nélkül nincs előkelőség", nem csoda, ha hely­zetük nem gyöngül, hanem csak erősödik attól, ha sokan várják tőlük a boldogulásukat. Szóval, olyan nagy, olyan mélyen gyökerező erők lesznek itt harcban, ha egyszer a régi birtokrendszer megbolygatására kerül a sor, hogy földindulás jár majd azzal, még­pedig óriási. . . . Az aranykapu tehát kitárult előttünk: XVII. századnak ez a jellemzetes, méltóságteljes mun­­­kája és aki ott fogad bennünket a palota homlokzata­ előtt, az maga Lupus Hugó, a család őse, Hódító Vil­mos unokaöccse. Az ércbeöntött alak olyan igazi, ha maradványa a normann hódítás korának: kemény, el­szánt, noha látszólag csupa norman „courtoisie". Ilyen volt a Hódító egész vérsége is; modorban hajlékony, de lélekben hajthatatlan és mikor az angol­szász érc­buzogány meg a normann acélpenge összecsaptak, a végső diadal mégis emezé lett. A palota harangtornya olyan hű mása a londoni Westminster városrészben levő parlament harangtor­nyának, hogy még a Big Ben zúgó kondulását is ide tudták varázsolni belőle. Ez az óra is ugyanazzal a lég­reszkettető ércszóval zúgja el a négyet, mikor az elő­csarnokba lépünk. Az „opus Alexandrinum" márvány­mozaik padmaly zöme fehér, valamint fehérek az óriási alabastrom kandallók is; fakó barnával erezett fehér márványlapok fedik a falakat is, úgy hogy ez a hűvös, tiszta, áttetsző szintelenség csak annál jobban fokozza az arany mohazöld és régi fnyencekék színek pompázó Új hordártipus Budapesten. Női futárok 526

Next