Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1910-04-24 / 17. szám - Kún József: Gina / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
— Szívesen. Tudod, hogy mióta lakom a kis hónapos szobámban, egy szegény özvegyasszonynál. Mikor fiatalember voltam, szerettem ezt az egyszerű, igénytelen kis szobát, ragaszkodtam hozzá. Az otthonom volt, az enyém volt, hallotta örömeimet és panaszaimat, látta küzdéseimet és diadalaimat. Éjjel-nappal vele voltam, hozzánőttem, babonásan ragaszkodtam hozzá. Később megszoktam. Semmi újjal nem bírt már nekem kedveskedni, unalmas lett, kellemetlen lett, bosszantott. Most már bizonyos fásultsággal, kiábrándulással jöttem haza. Valami másra, valami újra, ismeretlenre, csinosra és kellemesre vágytam. Úgy éreztem, hogy a munkám, a sikereim után többhöz van jogom. Ekkor gondoltam először arra, hogy bebútorozok egy csinos kis lakást és elköltözöm a hónapos szobából. Nem sokáig haboztam. Találtam lakást, a bútorokat is megvettem és . . . ekkor következett a dolog nehezebb része. Behívtam az öreg asszonyt, akinél immár huszadik esztendeje laktam. Szólni akartam, de mikor az öreg nőt megláttam, a torkom elszorult. Hiszen ha egy szót szólok, az öreg asszonynak ott nyomban megreped a szíve. Nem is szóltam. Hogy én fölmondjak? Hogy én elköltözzem innen? Körülnéztem. A kis szobában minden olyan ismerős, olyan kedves, hűséges és jó volt benne. Egyszerre azt éreztem, hogy magam sem tudnék végleg megválni tőle. Hát kiküldtem az öreg asszonyt és elhatároztam, hogy ott maradok. De arról már nem bírtam lemondani, hogy a hites feleség, a hónapos szoba mellett, a másik lakást is megtartsam, úgy, ahogy az ember szeretőt tart magának . . . Én megértettem az öreget és bizonyos meghatottsággal kérdeztem: — Tehát, olyankor, amikor el-eltünedeztél, amikor állítólag külföldre utaztál . . .? — Igen, — mondta ő, — olyankor a szeretőmnél voltam. Aztán be is mutatta nekem a másik lakását és én körülbelül olyan érzéssel mentem oda, mintha azzal a nővel kellene megismerkednem, akit a jóbarátomhoz bár nem törvényes, de annál gyöngédebb kötelékek fűznek. A dologban pedig az volt a legmeghatóbb, hogy micsoda ravasz óvatossággal titkolta az öreg ezt a lakást az öreg asszony elől. Mintha csakugyan a hites feleségét lopta volna meg azzal a szeretettel, amelylyel néha az új lakást fölkereste és mintha csakugyan egy féltékeny asszony haragjától kellett volna ezt a bűnös viszonyát őriznie . . . Itt az elbeszélő elhallgatott, a méltóságosnak nevezett öreg pedig fölriadt álmából. Az egészből egy szót sem hallott. — Igen, igen . . . persze ... — motyogta nyájasan. — Nagyon kitűnő ember volt . . . Gina írta KIM JÓZSEF Mindig az érdeklődésnek középpontjában állottak azok a nők, akik nagy költőket megihlettek. Bár alapjában véve csak a költői remekek tartoznak a nyilánosság elé és indiszkréció azoknak a benső viszonyoknak a megbolygatása, melyekből e remekek fakadtak, mégis érthető az a kíváncsiság, mellyel azoknak a nőknek életét kutatják, akik oly nagy érzéseket és értékeket tudtak kiváltani. E nők oly elválaszthatatlanok a költők életétől, hogy mintegy kiegészítő részei az általuk fakasztott munkáknak. Az asszony a férfi sorsa, még inkább a költőé. Hiszen hogy mindjárt a legismertebb példákat említsem, gondolhatunk-e Goethe-re anélkül, hogy Steinré, Musset-re anélkül, hogy George Sand alakja föl ne éledne? E nők gyakran igen jelentéktelenek, kiknek csak az a szerepük a költő életében, ami a homokszemnek a gyöngykagylóban, amikor a gyöngyöt fakasztja. A magyar költők múzsái közül Csokonai „Lillá"-ja és a gyorsan lobbanó Petőfi megihletői, az egy Szendrey Júliát kivéve, mind jelentéktelen nő. Balassa Bálint virágénekeinek eszménye, Losonczy Anna, rendkívüli asszony lehetett és kétségtelenül kiváló nő volt Szegedy Róza is, Kisfaludy Sándor „Kesergő szerelmé"nek irigyelt hősnője. A költőket természetesen főleg az elérhetetlen nők szólaltatják meg. A bánat leggazdagabb forrása a költészetnek és valamint a tisztességes asszonynak alig van története, úgy a boldog szerelemnek is kevés a poétája, letőfi csodálatosképpen kivétel ebben. Nála a boldog szerelem dalai a mélyebbek és megkapóbbak. A magyar lírában a boldogtalan szerelem legkiválóbb kifejezője Vajda János. Versei nem a fiatal lángolás ábrándos dalai, hanem a sírig tartó „grande passion" nagyszerű kitörései. Különösen megkapók utolsó szerelmi költeményei. Amikor szertelen, lázongó fájdalma már lecsillapodott, amikor az örökre elvesztett boldogságát, az ,,el nem nyert édent" siratja, akkor írja zord fenségű, megható és megrendítő hangú verseit. Ekkor sikerül neki, ami oly ritka a lírában: „Der Wurfin's Crosse". Az idegen nagy lízikusok közt is csak Byron-nak és Victor Hugo-nak sikerült ez. Vajda különben is rokon e világirodalmi nagyságokkal. Benne is megvolt az a romantikus vonás, hogy a költő környezete fölött áll, hogy jobb és különb a tömegnél, amiből elhagyottságának és szerencsétlenségének állandó érzete fakadt. Vajda utolsó szerelmi költeményeiben oly mély Póttanfolyam közszolgák számára Mühlbeck Károly la]7.1 410