Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1910-10-16 / 42. szám - Bródy Sándor: Hún Angela / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Han Angela Elbeszélés írta BRÓDY SÁNDOR I. Késő éjszaka mentem haza a Szigetre. Rajtam és a rendőrön kívül nem jár itt ilyenkor senki, takarékoskodnak a világítással. Ha hold nem süt, éjféli egy után már sötétség borul az óriási parkra és az az érzésem, hogy a nagyváros kellő közepében délszaki ősvadonban járok. A középkorból itt maradt állatok bátran mozgolódnak, övék az éj. A vak villamospóznába beleütközik a nyest, a lóvasut sinem előrekocsikázik egy hód, vagy görény? A koromsötétségben nem tudom tisztán kivenni, de bizonyos, hogy nem polgári macska. Nagyon sajnálom, hogy a fekete rigó, aki itt az állatok között a népség és katonaság, szolid állat és éjjel, hozzásimulva a sötéthez, csukott csőrrel alszik. Legalább kísérnének magányos utamon, mint ahogy nappal szoktak. Szorongató, de egyszersmind pompás érzés, hogy így magam vagyok csak ébren és nem egyszer félre kell hárítnom a bokrokat, hogy egy pillanatra lássam: nem vagyok álomkóros, Szent Margit szigetén járok, én tűzfaló és sötétségimádó, anno 1910. Tízemeletes malmok sárga és vörös tűzszemekkel rámmerednek és azt jelentik: ma, ma van, és alapjában véve minden gazdasági kérdés. A járatlan utakon csak eligazodtam, a járaton eltévedtem és ezen a szeptemberi éjszakán egyszerre ott találtam magamat egy töméntelen nagy épület előtt. Az éjszaka ezt is megnövelte és kiszépítette, körül kellett járnom, amíg megismertem, hogy ez a nagy szálló. Minden ablaka csukva, talán nem is laknak már benne. Vagy igen, a pesti oldala felé, az egész földszint minden ablaka nyitva, kivilágítva. És nyitott ablaknál, teljes világításnál haldoklik benne az amerikai ember. Azt hittem, már elvitték és íme, egy fa tönkre állva, egészen jól látom gondosan borotvált, öreg arcát, amelyen még rajta van az aranykeretes szemüveg, de a halál lárvája is. Mellette egy karcsú, magas lány ül, mint egy polgári ruhába öltözött nemtő, szinte stílustalan, nagy a haja, élő fekete és a szeme opalizáló kék, mert az arca, alakja, mintha tisztára márványból volna kifaragva. A géniusz fogja a haldokló kezét és kifelé néz az éjszakába. Ez Han Angela. II. Cselédfejek jelentek meg az ablakban. Suttogtak, nem is nagyon halkan. — Ma végez?— Végez. — Nem jó gazdag embernek lenni. — Mé? — Mindég éhesek. Agyondolgozzák magukat. Ez is. Nem volt neki elég húsz millió. — Annyi marad? — Annyi, még több. — Kire? — Erre a magyar nőre . . . — Azért kellett hát nekünk idejönni Magyarországra, hogy itt haljon meg — neki. — Azért. Meg még azért, hogy a nőnek itt van a családi sírboltja. Az úr ott is vele akar feküdni. Féltékeny rá a halálba. Gondolja, megvette. — Csakugyan vette? — Az első urától, egy magyar mérnöktől, aki a pátensét eladni jött hozzánk Amerikába. Ez az üzlet nem sikerült, de a feleségével való annál inkább. — Bolondokat beszél maga, ha hosszú az éjjel. — Az európaik becsületszavára fogadom, hogy pont így volt. Az öreg és fiatal cseléd elhallgatott, gazdájuk legnagyobb szivarjára gyújtottak, ugyan szítták, a szivar tüze bevilágított az éjszakába. Más szivarok parazsa is előcikázott a sötétségben: frakkeron orvosok jöttek és én a legvilágosabban láthattam, amint konzultáltak a halálos beteg fölött. Föllázított, hogy az egyik szalonkabátos úr, még most, az utolsó pillanatban is, nyújtatta ki vele a nyelvét és biztatta, hogy mondja: ,,á!" Tapogatták, kopogtatták, és Gémes-Gindert Péter: Andorkó Gyula festő sírja, felavatja a Képzőművészeti Főiskola ifjúsága '314