Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1910-07-17 / 29. szám - Farkas Pál: Tanárok / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Pintér László: Putifárné / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
nak szólította és azon nézetének adott kifejezést, hogy ő — Csurgai Terka, — tulajdonképpen egy pusztai szfinx, akkor nem tudta visszatartani elkeseredését, sírva fakadt és kiszaladt Estván bácsihoz, aki parádéskocsis a majorban és Terka vőlegénye. Ezek után következett a balta, a magtár és a fölmentés. A fölszabadító expedició este tíz órakor érkezett haza a két megmentett önkéntessel. Az ezredes úr annyira érdeklődött az eset iránt, hogy még ébren várt. A dísztelen fogadtatás részleteit azonban jobb el nem mondani. Tanárok A tanárok hangosan zúgolódnak. Az utolsó tanárgyűlés hangjai szokatlanul élesek, merészek, sőt fenyegetőek voltak. Egy kulturális sztrájk árnya kísért, amely kétségtelenül szomorú nevezetességet biztosítana nemcsak részeseinek, hanem az államnak és társadalomnak is, amely ellen szervezték. Az iskolaév ilyenformán teljes diszharmóniával végződött és ennek a diszharmóniának okait kutatni nemcsak aktuális, hanem komoly kötelesség. A tanár nem tartozik a népszerű fogalmak közé. Hivatása a fejlődő ifjúság legrakoncátlanabb éveit szabályozza és fegyelmezi. Esztendők múltán, amikor a dacos és makacs gyermekből már megállapodott és komoly férfiú lett, még mindig kisért az iskola egyegy kellemetlen epizódja. Szakállas törvényszéki bírák majdnem gyűlölködő hangon emlékeznek meg azon fizika-tanárról, aki előbb zavarba hozta és végül leszekundáztatta őket. Ötletes írók nem mindennapi elmésséget pazarolnak arra, hogy a tanárt korlátoltnak, kicsinyesnek és rosszindulatúnak tessék. A tanár fölültetése nemcsak kicsinyeknek, hanem felnőtteknek is élénk derültséget szerez. A társadalom bizonyos hipokrízissel tárgyalja ezt a kérést, nem zárkózhatik el a tanári pálya kulturális fontossága előtt, de titokban a saját drukkoló múltjára és gyermekeinek drukkoló jelenére gondol és ez a gondolat nagyban csökkenti a rokonszenvet. Ám minden banális érzésnél és útszéli élcnél mégis erősebb az igazság. Az igazság pedig az, hogy hazánkban úgyszólván minden kulturális munka azoknak a rosszul fizetett, eléggé meg nem becsült, sem anyagilag, sem erkölcsileg nem honorált férfiaknak vállán nyugszik, akiket rossz sorsuk a tanári pályára küldött. Ö nem, ez nem túlzás. Mert nálunk a tanár nemcsak tanít, hanem minden más kulturális munkát is neki kell elvégeznie. Méltóztassanak bármely magyar vidéki város társadalmát áttekinteni. Ki az, aki a szellemi mozgalmakat indítja, föntartja, mégpedig gyakran filléreiből tartja fönn? A tanár. Ki harcol nemzetiségi vidéken a magyar állameszméért? A tanár. Kivel rendeztetnek szabad líceumot, ismeretterjesztő előadásokat? A tanárral. Kit bíznak meg a kulturegyesületek tiszteletbeli titkári állásával? A tanárt. Kinek nem adják meg a bélyegköltséget sem? A tanárnak. Kit fog le a főispánné ő méltósága minden munkára és kit magáz le szuverén gőggel minden vármegyei aljegyző? A tanárt. Ki tagja a tudományos társulatoknak, ki fizeti szomorú tíz és húsz koronáit, hogy történelmet, földrajzot, acheológiát, társadalomtudományt tudjunk mi is csinálni? Ismét a tanár és majdnem kizárólag a tanár. Szegény társadalmunkban minden szellemi foglalkozás siralmas éhbért nyer csak kárpótlásul. Minden nagyobb gabonacég prokuristája több évi jövedelemmel rendelkezik, mint a magyar kir. földmívelésügyi miniszter és minden jobb vidéki szatócs többet keres, mint az miniszteri tanácsos, aki a szatócs szemében a misztikus államhatalom egész erejével rendelkezik. A tanárok rossz anyagi helyzete tehát nem izolált jelenség, bár az ő sorsuk különösen mostoha. Ám anyagi kívánságaik teljesíthetősége azon tényezőkhöz tartozik, amelyek nem érzelmek, hanem az államháztartás rideg számainak alapján intézkednek. Beleszólásunk ebbe a munkába alig van, csak egy indokolt közhangulat nyomását alkalmazhatjuk. Erre a közhangulatra azonban a tanároknak föltétlenül joguk van, ezt a közhangulatot a tanárok föltétlenül elvárhatják és megkövetelhetik attól a magyar társadalomtól, amelynek annyit adnak és amely oly keveset ad nekik cserébe. Megteremteni ezt a közhangulatot azonban csak a kulturális szempontok megnövekedett komolysága fogja. Mert ne szépítsük a dolgot, ez a komolyság még mindig inkább a szavakban, mint az érzésekben található. A szabad líceumok közönsége még mindig inkább divatból, vagy muszájból, mint belső szükségérzésből hallgatja végig a természettudományi vagy történelmi előadásokat. A szervezett munkásság ezen a ponton óriási fölényben van a polgári és főleg a vagyonos és előkelő polgári társadalom fölött. Míg fáradt asztalosok és lakatosok napi tíz órai munka után halálos komolysággal sietnek a szakegyesületbe, hogy tanuljanak, az intelligencia azt mondja: „elmegyek Kovács tanár úr előadására, mert a fiamat tanítja és ha nem lát az előadáson, hát pikje lesz reá". Egy dologgal pedig legyünk tisztában. A tanárokmozgalma nagyon komoly dolog. A tanári sztrájkban ugyan nem hiszünk, de annál jobban hiszünk a magyar társadalom kötelességeiben azok iránt, akiknek eddig úgyszólván csak a kötelességekből jutott ki. Farkas Pál 58 Putifárné Elbeszélés írta PINTÉH LÁSZLÓ Mikor meglátta az asszonyt, egy percre valami bizonytalanság fogta el: vájjon hogy közeledjék hozzá?... Hogy köszöntse, hogy szólítsa meg?... Ott járt ugyan a szája körül a régi megszólítás, de nem merte kimondani. Nem merte, meg aztán furcsának is találta. Hogy mondhatná ő, a húszéves, erős nagy fiú ennek az asszonynak, aki csak három kis esztendővel volt idősebb nála, hogy mondhatná ezt: — Mamám, kismamám . . . Ezelőtt ugyanígy szólította. De akkor még gyerek volt. Tizenhatéves apró kisfiú. És az asszony, bár mostohája volt, úgy viselkedett, mintha a pajtása lett volna. Barátok, játszótársak voltak, akik együtt kacagtak, együtt kergetődztek, míg aztán egyszer vége nem szakadt. Mert az apja iskolába küldte. Városba, idegenbe... Emlékszik, hogy zokogott, amikor elváltak: — Mamám, kismamám . . . És az a könnyü nevetésű gyerekasszony vörösre sírt arccal csókolta meg:— Isten veled, Gyurka! Ez a búcsúzás vele volt mindig. Nem felejtette el. Ha csak egy percre is egyedül maradt, már ott volt mellette. Odasimult hozzá emlékalakban és ellágyította. Annyira, hogy néha maga sem tudta, hogy miért, de sírnia kellett. És a könnyeken keresztül ott látta az apai házat, egész gyerekkorát. És úgy találta, hogy akkor kezdett csak gyönyörűvé válni, amikor az apja elhozta a második asszonyt. Mintha csak neki hozta