Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1910-07-17 / 29. szám - Farkas Pál: Tanárok / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Pintér László: Putifárné / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

volna nevetni, kacagni naphosszat, sugaras időkön ke­resztül . . . Most, hogy újra szemben állott vele, valami válto­zást érzett. Ez már nem az az asszony, akit itthagyott. Más az arca, más a szeme, más a termete. Erősebb, asszonyosabb lett, a szeme elvesztette lányosságát, sze­lidségét. És a szája szögletébe odahúzódott valami in­gerlő, hívogató mosolygás, ami az arcába szöktette a vért. Nem merte megszólítani. Némán csókolt neki kezet. Ám az apja, aki vele együtt szállt ki a kocsiból, rájuk szólt. Könnyű hangon, biztatóan: — Hát meg sem csókoljátok egymást?! Megmozdultak. Könnyű zavar közt hajlott egy­másra a fejük. És ahogy az ajkaik egymáshoz simul­tak, valami reszketés futott a tagjaikba. Cikázó ütése­ket éreztek: először a szíveik táján, majd a térdeikben. A fejüket elkapta egy könnyű szédülés, egy aprócska mámor és forogni kezdett velük a világ. A férj pedig, az apa ostoba, falusi nevetéssel ve­tette oda: — Úgy látom, nagyon is elszoktatok egymástól... A lépcsőkön mégegyszer rájuk szólt: - Majd csak összeszoktak megint. . . Össze is szoktak. Pedig kerülték egymást. Külö­nösen a fiú nem mert egyedül maradni az asszonnyal. Alert a lelkén ott égett az a csók és nem hagyta nyu­godni. Biztatta, édesgette, hajszolta. Mindig az asszony járt az eszében. És lassankint meggyűlölte az apját, úgy érezte, hogy elvette, — nem, — ellopta tőle ezt az asszonyt, aki az övé. Igen, az övé. Ezt sugározták felé az asszony sze­mei, ezt mondták azok a reszketések, amelyek mindig elfutottak, ha egymáshoz ért a kezük. És az asszony erős hivogató nevetése, amelyet a falakon keresztül is meghallott, mind erről beszéltek. Néha éjjelenkint megrohanták a vágyak. Ilyenkor szeretett volna lerohanni, kiragadni onnan, elvinni ma­gának. Néha már neki is indult. De ahogy megcsapta a hideg éjjeli levegő, valami józanságot érzett. . . — Az apám! ... ! liszen az apám !. . . Erre aztán visszament. Visszament sírni. Az asszonyt is megfogta az a csók. De ő könnyel­műen, nevetve ment a szerelem felé. Mintha nem is lett volna férje. Ezt észre sem vette. Legföljebb az öregségét. És ilyenkor dühösen nézett a múltra, arra az időre, amelyben idehozták, asszonnyá tették, anélkül, hogy akarta volna. — Bolond voltam! Bolond! Most, hogy a fiú hazajött, mintha visszajött volna a leánysága. Meleg, édes érzések lepték el a szívét, pi­rosság ült az arcára. Különösen, ha a fiúra nézett. É ilyenkor diadalmas örömmel súgta el magának: — Szeret! Szeret! Mert észrevett mindent. Megérezte, hogy reszket, hogy ég a fiú. És ő annál jobban szította a tüzet. Neki­eresztette minden vidámságát, aztán mélázó lett. Sze­meiben föllángoltak a vágyak és perzselve szaladtak a fiú felé. A belsejében pedig kacagva járt-kelt a bizo­nyosság : —­Az enyém, az enyém . . . Csakhogy sokáig tartott. És a fiú mind jobban el­vonult. Nem találkoztak már, csak ebédidőkor. Ez bántotta. Most már asszonyos akarattal fogott neki. Rálesett a fiúra, de az észrevette. Ilyenformán valóságos kergetődzés támadt közöttük. És a fiú erős, fehéz vívódások között kerülte. Mert mindig az apjára gondolt. — Nem, nem! N­a akárki más mondaná magáénak, elvenné tőle. Elvenné, elragadná, de így nem szabad. Nem lehet, nem szabad . . . Még ha belehal sem teszi m­eg. Pedig bele fog halni. Bele fog pusztulni . . . Menekülni próbált. De itt fogta valami. Nem tu­dott elutazni, pedig már bejelentette. De az asszony szeméből akkora szomorúság lobogott felé, hogy vissza­lépett. — Nem, nem utazom el . . . Az apja is helyeselte: — Ne is utazz, hiszen beteg vagy! Úgy nézel ki, mint a halál . . . Az asszony most már észrevette a veszélyt. Félt, hogy mégis csak el talál menni a fiú. Összeszedte min­den asszonyi eszét, minden ravaszságát, csakhogy egye­dül fogja. Ám nem sikerült. Egyszer aztán, ebéd közben, fölkelt az öreg. Kihi­vatták. Ők pedig egyedül maradtak. Az asszony szeme diadalmasat lobbant: — Most! " Erre odahajolt a fiúhoz. Egész közel hozzá és megszólította. Reszkető, lágy, szerelmes szóval: — Gyurka! A fiú hátraszédült. Nem volt annyi ereje, hogy fölugorjék. Ilyenformán tűrnie kellett, hogy az asszony odasimuljon hozzá. Éreznie kellett a lehelletét, a vére lüktetését. — Gyurka! Valahogy eltaszította: — Nem, nem . . . Ám az asszony vakmerő volt. Egy szenvedélyes, gyors öleléssel átkarolta a fiú nyakát és odaszorította az arcát amazéhoz. És lázas, búgó hangon súgott a fülébe: — Ugy­e, szeretsz?... Ugy­e, szeretsz? A fiú még védekezett. De érezte, hogy gyengül. A karjai lassan rácsúsztak az asszony derekára, pedig még egyre ezt mondta: — Nem, nem . . . Erre összeért az ajkuk. A szemüket lehunyták. És mintha minden élet a szájuk szélébe fű­rűdött volna össze, mert nem éreztek semmit, mint egymás ajkát, a boldog kielégülést. . . Percekig csüggtek egymáson. Nem láttak, nem hallottak semmit. Pedig már megnyílt az ajtó... Rémítő kiáltás rántotta el őket egymástól. Egy görcsös roham és ijedten nyitották ki a szemüket. Ott állott előttük lilaszínü arccal a férj, az apa. Lakástalanok menhelye az iskolában Mühlbeck Károly rajza F9

Next