Uj Idők, 1911 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1911-03-05 / 10. szám - Urban Henry: A jéghegy / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

250 A jéghegy Elbeszélés írta HENRY F. URBAN Meleg júliusi este. A tenger alig hullámzik. Köd. És a fehéres párán át, pontosan kétpercnyi időközök­ben fölhangzik a transzatlanti gőzhajó ködkürtjének fenyegető, figyelmeztető tülkölése: pfú-u-u-uh! Most láthatóvá válnak, bár csak elmosódottan, a hajó fekete és erőteljes körvonalai. Egyike az Óceán kolosszusai­nak. Kéményeiből sötét füstfellegek gomolyognak elő. Maj esztétikusan halad tova, óránkénti tizennyolc cso­mónyira csökkentett sebességgel. A köd miatt. Az éles hajóorr körül szinte pezseg, dagad és frecskendez az ár, mint szappanhab. Maga mögött hosszú, habos vo­nalat hagy. De ez a ködtől alig látható. Valamennyi villamos lámpa ég: a jelzőlámpák fönt az első árbóc ormán, annak jobbkarján, a második árbocon, a fő­árbocon, a hajó jobb oldalán a parancsnoki híd alatt a zöld lámpa, a baloldalon a parancsnoki híd alatt pedig a vörös lámpa. Valamennyi kajütablak világos és éppen úgy az étkezőterem ablakai is. Mert ez a diner ideje. Az étkezőteremben, amely zöld- és aranyszínű, a stewardok sárgaréz-gombos, sötétkék uniformisukban éppen a feketekávét szolgálják föl. A hajó­ zenekar fönt, a hölgyszalonban, a legutolsó zeneszámát játssza: La Paloma-t. Vágyakozó, meleg melódiák suhannak be az étkezőteremb­e. Szép asszonyok ülnek a ragyogó, hófehérre terített asztalok körül és a fejüket ingatják­ringatják és mosolyognak, amint ezt már a szép as­­szonyok szokták, amikor a muzsika tele van szerelmes epedéssel. Pfu-u-u-uh! bömböl bele dühösen a ködkürt a zenébe és a kedélyes csevegésbe. — Átkozott ködkürtje! — mondja a kövér ber­lini a mellette ülő kis szubrettnek, aki Newyorkba szerződött el. — Egész idegessé teszi az embert. — Ó, engem hidegen hagy! — mondja a szubrett színészies közömbösséggel és a fagylaltból csipeget az ezüst kanálkával. — Na persze, ha ekkora adag fagylaltot eszik hozzá! — élcelődik a berlini és egy héjas mandulát tör föl. A terem lassankint kiürül. Akik még ottmarad­tak, a pianinó köré ülnek, ahol a nevetségesen fekete bajuszkájú barátságos bécsi úr egy dalt énekel, torok­hangú tenorban, nevetségesen rosszul. Az egyik sarok­ban, egész elkülönítve, a bájos lengyel asszonyka ül a frankfurti poétával. A poéta fehér papírlapot tart jobb kezében és olvassa: Sötét, kicsi szűk utcámban, Ott mindjárt a templomtéren, Lucskos hóban lépegetve Jön Klárika lassan, lágyan . . . Az én bájos kis tündérem! Fölmosolyog hozzám csendben, Bűbájosan és szerényen . . . Szívem sajog, szállnék hozzá, De Klárika tovalebben . . . Az én bájos kis tündérem. Pfu-u-u-uh! — bömböl a ködkürt. A lengyel as­­szonyka kacag. — Ugyebárr úgy hangzik, mint v­alami kigu­nyolás? — mondja kemény kiejtéssel. —­ De kértem, hozzon ti neke­m egy csésze teátt, mielőtt még tovább olvasná. A költő eltűnik. A dohányzóban a mexikói sör­főző éppen az asztalra ül öklével és rossz szivarját bal­szájszögletébe tolva, dörmögi: — Egyre megy, egyre megy! — Mit mond? — kérdezi a kíváncsi yankee, majd így szól: — Ah ... I see! Awful funny! Ott ül, közel hozzájuk, a dicsekvő óceán­járó utas és éppen magyarázgat a figyelmes óceán-tacskóknak, akik körülötte ülnek és lesik a szavát. — Jéghegyek? Nevetséges! Ne hagyja magát. . . jéghegyre vinni! Ez már az én tizenkettedik átkelé­sem az óceánon és még egyetlenegyszer sem láttam csak egyet is. És ha jönne is egy, hát mink szépen ki­kerüljük. Ez csak egyszerű! Pfu-u-u-uh! búg a ködkürt. És a hajóóriás to­vább szeli a ködöt és a habokat. Senki sincs a fedélze­ten. Nem is volna ott most kellemes. És már közele­dik is az alvás ideje. A hajó egyre elhagyatottabbnak látszik. Csak a parancsnoki hídon, amely a kémények magasságában keresztbe fut a hajón, van némi élet. Ott járkál, a mellvéd mögött, szüntelen föl és alá, a hajó jobboldalától a balig és onnan vissza, a kapitány meg az első tiszt. A hajó jobboldalán áll a második tiszt, a baloldalán a harmadik tiszt és messzelátóikkal a ködös sötétséget kémlelik. A kormány­fülkében, a hajóhíd közepén, ott áll a kvártélymester, szemét az előtte álló iránytűre mereszti és a kormánykereket folyton jobbra forgatja, hogy a hajót a menetirány- Hajós Anna fényképe A legújabb divat Budapesten. Mészáros Gizella nadrágszoknyában

Next