Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)
Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Diplomata: Ha a nők szeretnek
Deák (fülel): Semmit sem hallok! Éva: A virágot odaadom. Ma este holdvilág lesz... énekeld el neki legszebb nótádat. . . De halkan, egészen halkan . . . Egy forró édes dalt, a legszebb dalodat . . . Ha hegyek és erdők lesznek közöttünk, ha százrőfös falak lesznek közöttünk, én meg fogom hallani a virágkehely fülével . . . (Hirtelen fülel, ajkához emeli kezét.) Kip-kop! Hallod?... Deák (fülel) : Semmi! Éva: Ha egyszer levetném ezt a láncot . . . Ha egyszer hírét vennéd, hogy nincs már a nyakamban, akkor úgyis elkárhozom, akkor gyere hozzám, bárhol vagy is, gyere a túlvilágról is, mert én akkor megcsókolnálak. Deák (a nádba néz, valamit lát, fojtott hangon, rémülten): Embervadászok! Szaladj a nádasba! Éva: És te ?.. . Deák: Szaladj . . . hess, hess! (Tapsol, mintha madarat zavarna.) Éva (balra elszalad): Jobbról, elől és hátul a nádban egy-egy feketekopjás sompolyog, mélyen meghajolva, mintegy ugrásra készen, most kiérnek a tisztásra és magasra emelik a kopját. Egyik kopjás: Megvagy, megvagy! Ha a nők szeretnek... Elbeszélés Irta DIPLOMATA I. Az Ansbach-Beyreuth huszárezred, mely ma már régen más nevet visel, valamikor a császári hadseregnek legelőkelőbb lovasezrede volt. Soraiban szolgálhatni oly kitüntetésnek tartatott, amely nem minden halandónak jutott osztályrészül. A német fejedelmi házak sarjai, úgyszólván kivétel nélkül, ezen ezredben kezdték meg katonai pályafutásukat s bizony, nem egyszer esett meg, hogy ezen illusztris személyiségek egyike-másika a szakasza vagy a százada éléről került közvetetlenül az uralkodói trónra. Ma még kötelességszerű engedelmességgel teljesítette fölebbvalóinak parancsait s holnap már ő parancsolt százezreknek, millióknak. Ma még ő hódolt a katonai fegyelemnek s másnap egy ország népe neki mutatta be alattvalói hódolatát. Történelmi nagy nevek viselői alkották a tisztikart. Már ezekben az időkben is, midőn még kimondhatatlan varázsa volt egy-egy nagy névnek, a hadsereg intézményeiben nyilatkozott meg a legigazibb demokratizmus. A rátermettség, hivatottság a legalacsonyabb sorsból származott férfiúnak is utat nyitottak a legmagasabb dignitásokhoz s akiben megvoltak a hozzávaló kvalitások, az felvihette közemberből a tábornagyságig. Nem nézték, nem kutatták, hogy milyen származású. Csak így lehet megérteni, hogy egy ilyen díszes ezredben, mint az Ansbach-Beyreuth-huszárezred, melynek tisztikarában öt fenséges úr, tizennégy Durchlaucht s hat Erlaucht szolgált, a parancsnoknak nem csekély nimbusztól övezett tisztét egy Molnár László nevü ezredes töltötte be. Az apja már kapitány, a nagyapja még strázsamester volt s apjához, nagyapjához hasonlóan, ő is megmaradt egyszerű Molnárnak, minden predikátum, előnév nélkül. Pedig a schwarzbachi csata, után már mint svadronyos kapitány kaphatott volna nemességet. S azóta is egynéhányszor. De mi szüksége lett volna akkoriban egy huszárezredesnek a nemesi levélre? A nemesség velejárt a hivatásával. Ipso facto. Oly szorosan, mint ahogyan a prímás a hivatalánál fogva római gróf és a pápának született követe. Csakhogy míg e méltóságokról okmányok szólnak, az ő nemessége a szívébe volt írva s gondolkozásában és tetteiben nyilvánult meg. Ily értelemben a legelőkelőbb nemesek között is kiváló hely illette meg . . . Híres ember volt Molnár László ezredes. A sok fenséges és főméltóságu tiszt urat úgy senki sem tudta kordában tartani, ráncba szedni s fegyelemhez szoktatni s ha olyik nagyúrral otthon sem a legkegyelmesebb papa, sem a főudvarmester s a szolgálattevő kamarások nem tudtak boldogulni, az illetékes tényezők mint utolsó s egyben vigaszt nyújtó remédiumot emlegették: „A Molnár ezredes, az majd embert farag 305 0 V ' s Roald Amundsen, a déli sark fölfedezője 24