Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1919-04-30 / 15. szám - Szikra: Örök béke országa / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
látott, egyszerre csak — mindkét tábor hősei azt kérdezték egymástól, — mert értsd meg, egymástól! tehát: ellenség ellenségtől! kérdezé: „miért kellett mindennek így történni?" Az a tizenkét rableány, akit foghagyma-szósszal akartunk megenni, mégis él, — és virágzik ... de mink, de mink? ... És — hol a foghagyma?! . . . hiszen talán nem is — soha sem is termett meg az a foghagyma, ami ahhoz a szószhoz kellett volna! . . . Oh, Irmuci, nagy isten, miért kellett nekünk így egymást pusztítani, ilyen nagy áldozatot hozni, ilyen nagy nyomorúságba jutni?... tizenkét leányért és egy bokor foghagymáért. De ekkor egy hang elkiáltotta magát: — Ki kezdte ezt a háborút? — A király, Rodim király! — olvasta egy lilaszín méltóság a nagy krónikából. — ... és Herum fejedelem . . — vette át a szót egy másik és egy új lapot fordított. — Vesszenek! ... — olvasta: — A nép, a kijózanodott nép, ismét és ismét azt kiáltá,hogy: Vesszenek! Mivel a férfiak közül egy se volt, aki a királyokért mehetett volna, — az asszonyok indultak keresésükre és nemsokára vissza is tértek a két bilincsekre vert szerencsétlennel. — Kínpadra velük! — zúgták a csonkák és a bénák, nyok. — Kínpadra velük! — visszhangozták az asszoMár indult a menet ahhoz a hevenyészett konyhához, melyben meg akarták őket sütni, — midőn a nők soraiból egy kis vézna, szőke leány, — akiről csak azt tudták, hogy valahonnan nagyon messziről jött és sokkal többet tud, mint itt a leghosszabb szakállú pap is, — kilépett a sorból és azt kiáltotta: — Megálljatok! . . . Mielőtt kínpadra feszítenétek e szerencsétlen két királyt, azt kérdem én tőletek: akarjátok-e, hogy soha többé ne ismétlődjék ez a kegyetlen ember öldöklés ? hogy soha többé ne legyen nálatok háború? — Akarjuk, már hogyne akarnók? — zúgott a két egyesült tábor. — Na hát, akkor eresszétek szabadon ezt a két királyt. — Már hogy eresztenek?! — Az én felelősségemre, — nevetett a leány, oly csengő nevetéssel, hogy a bilincsek maguktól lehullottak a rabok kézbről, lábáról. — És most mondjátok utánam úgy, ahogy én mondom: „Mi Irmud isten választott népe, és mi Ottabár isten választott népe, fogadjuk, esküszünk, hogy amely napon királyunk, fejedelmünk vagy bárminő más néven tisztelt államfőnk háborút merészel a jövőben üzenni, mi őt kínok kínjával fogjuk kivégezni. — Esküszünk! . . . — Álljatok meg! ez még nem elég! — kiáltá a leány s a sokaság rögtön úgy tett, ahogyan kívánta. — Még többet kell törvénybe fogni, — még többre kell esküdni. Mivel a királynak, fejedelemnek vagy bárminő néven tisztelt államfőknek előjogaik vannak, — és kell, hogy legyenek, mert ezek nélkül miért volnának a világon? — nos, tehát, mi ezennel arra is esküszünk, hogy megengedjük nekik azt, hogy magukkal vihessék a vérpadra országaiknak azt a tíz legelőkelőbb emberét, akinek társaságára a túlvilágon súlyt fektetnek. — Esküszünk! — zúgott ismét a nép. Mind a két ország népe ... — Ez kétszáz év előtt történt, — jelentette a skapirendes főméltóság a könyvet bezárva. Izmidor király pedig azt mondta: — Azóta sohasem volt szó háborúról az én országomban. •— Az enyémben sem, — bólintott Ormuzek, aztán jókedvre derülve, nevetgélve folytatta: — Egyszer, úgy mondják, nagyapám, Ikersek király közel volt ahhoz, hogy nagyapádnak Urfaló királynak háborút üzenjen, de nem tehette, mert legott forradalom tört ki saját palotájában. Ugyanis országának az az ötven legelőkelőbb embere, aki joggal, vagy jogtalanul, de föltételezte azt a lehetőséget, hogy hátha éppen ő lesz ama tíz közé választva, akiknek a vérpadon kell majd megelőzni a királyt, — ez az ötven nagyúr, egyszerűen elfogatta a hadüzenetet vivő futárt, és fidibuszt csinált az ultimátumból. . . — Még mást is tettek, — súgta Izmidor titokteljesen. — Összefogdostatták az összes katonai szállítókat, és egy tágas teremben huszonöt bottal illették min Budapest kertjei megnyíltak a nép számára. Játszadozó gyermekek Károlyi Mihály egyetem utcai kertjében '279