Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1919-04-30 / 15. szám - Tallózás / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
deniket, ígéretet téve ötvenre, ha csak egy nyíllal többet mernek készíteni, mint amennyi a napi szükséglethez kellő kakaduk megöléséhez éppen elengedhetetlenül szükséges. Mindez kétszáz évvel ezelőtt történt, — de háború azóta sohasem volt az örök béke országában v . — Amen!! — nevetett a kadét, aztán sapkáját mélyen szemére húzva a kijárat felé indult. A népfölkelő utána kiáltott: — Izmud isten óvjon minden bajtól. A hadnagy vállára tette kezét. — Csak egyre felelj még, Józsikám: mit csinált volna a te híres Izmidor és a te bölcs Ormuzek királyod, ha a Boch-Bochok betörtek volna országaikba? — Izmidor? és Ormuzeh? . . . Ah, hát valószínűleg kiverték volna a Boch-Bochokat. Derék királyok nagyon-nagyon derék királyok. De azért bizonyos, hogy népeik rögtön a békekötés napján a másvilágra tessékelte volna mind a kettőt ama bizonyos tíz és tíz kísérő főméltósággal egyetemben. — Hajmeresztő igazságtalanság! De hisz biztos, hogy ebben az esetben nem ők kezdték volna azt a háborút, hanem a Boch-Bochok?! . . . — Mit tudod te, hogy mi a biztos az afrikai őserdőben? Különben is, én csak ártatlan kis meséket mondtam nektek, s ezért nem látom át, hogy miért álljak neki még ráadásul a találós meséket is megfejteni! . .. Na látod! . . . Ezért, fiam, hagyj nekem ezzel békét... úgy látom, hajnalodik... Tehát, ahogy illik, kezdjük elölről a dicső rajta-rajtázást. . . Előre! előre! . . . „Galambócnál vár a tó . . ." Jaj, igaz, jelen esetben nem a török vár, hanem a muszka. . . Na, mindegy, az ilyen igazán csak egy kis véletlen ... a fő, hogy „ne várjon hiába . . Csau, csau • . ., s ezzel a népfölkelő már ki is ért a lövészárokból, hogy átvegye egy indulásra kész őrjárat parancsnokságát. Tallózás Aretino Pietro az álhirlapíró Sajtószabadság alatt nemrégiben még tudvalevően azt értettük, hogy minden hírlapíró szabadon megírhatja azt, amit a laptulajdonos ráparancsol. A polgári sajtószabadság, mint jellemző és logikus mellékterméket, kifejlesztette a revolver zsurnalista típusát. Kár volna azonban az ő jelenségét túlbecsülnünk. A régi szabad sajtó létalapja általánosságban a „közvélemény hatalmának" üzleti célokra való hasznosítása volt, csakhogy ezt a lapkiadó üzletember kizárólagos és természetes privilégiumának tekintették. Revolver-kiadóról nem is esett szó. Zsarolásról csak olyankor hallottunk, ha valamelyik újságíró a maga szakállára kicsinyben megpróbálta ugyanazt, amit a munkaadója nagyban és a sajtószabadság szent elvére hivatkozva csinált. Az már azután az atelier-humor keretébe vág, hogy a magyar polgári sajtó hogyan végzett a revolver-zsurnalista kellemetlen jelenségével. Kitalálta számára az álhírlapíró elnevezést. Akit zsaroláson értek, azt a sajtó elnevezte álhírlapírónak és azzal az egyszerű elkeresztelési szertartással megszüntette a kínos szolidaritást. Ilyen értelemben álhirlapiró volt Aretino Pietro is, a zsaroló publicisták első és halhatatlan nevű őse. Különös, de való, hogy Pietro mester, aki 64 évet élt és 1556-ban halt meg Velencében, olyan időben teremtette meg a revolver-zsurnalista típusát, mikor nemcsak a revolver, de maga a zsurnalista is ismeretlen fogalom volt. Az „isteni Aretino", ahogyan kortársai nevezték, leveleket és pamfleteket írt, amelyekben elevenek és holtak fölött ítélt és amely írásait a renaissance emberei módon falták és a bölcseség és a költészet halhatatlan csodáinak tekintették. Ma már tudjuk, hogy Aretino nem volt sem bölcs, sem költő, csak káprázatosan ügyes, vakmerő, szemérmetlen, egészben véve pedig nagyon fegyelmezetlen tollforgató. Meg kell azonban engedni, hogy a „mester" nem volt hipokrita és akárhányszor cinikus őszinteséggel bevallotta, hogy egész irodalmi működésének egyedüli célja az emberi hiúság megadóztatása. „Nekem királyi lelkem van és azért királyi életmódhoz van jogom", — mondta. Ezt a célját el is érte, mert fényes palotája volt Velencében, amely teli volt műkincsekkel asszonyokkal. Följegyezték róla, hogy egyszerre és húsz nőt is tartott a házában. Akiket meg akart adóztatni, azokat a leveleiben és a pamfletjeiben a legotrombább módon felmagasztalta, ha azonban valaki nem állott kötélnek, akkor doronggal ment neki. Európa legnagyobb urai évi járadékot, vagy — mint ma mondanók — pausálét fizettek neki. A fizetők közé tartozott V. Károly császár, I. Ferenc francia király és — óh szép álma minden zsaroló epigónnak! — a római pápa, sőt a török szultán is! V. Károlyt azzal is „főzte", hogy egyik leányát Austriának keresztelte. Annyira ünnepelték és rettegték, nem csoda, hogy Telivér lovacskák helyett igáslovak versengése Mühlbeck Károly rajza 280