Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1919-10-12 / 21. szám
Fotóművész Sok esetben egy fiatal nő, ha ráérő idejével nem tud mit kezdeni, "megnevezhetlen ambíciók dobogtatják, vagy dolgozó helyét ezen az úton akarja a társadalomban biztosítani, kitanulja a fotografálást. Mivel még egyetlen bölcselő sem mondotta, hogy a fényképező ugyanúgy születik, az istenek különös kegyéből, miként a költő, eltölt egy esztendőt valamelyik hazai vagy külföldi műteremben, ami elég ahhoz, hogy a fotografálás túlságos bonyolultnak nem nevezhető titkai közt otthon legyen. Megismerkedik az elemi szabályokkal, fortélyokkal, a még újabb technikai vívmányokkal, s az inaskodásból fölszabadulva, természetesen nem azt a régi, rossz magyarságú, de igénytelenül hangzó szót írja a hivatását hirdető táblára, hogy ,,fényirda", hanem fényképezőművész, fotóművész. Ez a disztinkció egy idő óta napirenden van. Valamikor, a boldogult daguerrotyp korában még az oly jeles tehetségű festő is, mint Borsos, egyszerűen csak fényképész volt, amikor anyagi okokból, egy bizonyára keserű pillanatban a piktúrától átpártolt a dúsabban kamatozó fotografáló lencséhez. Ma mindenki fotóművész, alább nem adja. Kétségkívül az elmúlt néhány évtized alatt a fényképezés nagy tempóban lendült előre. Rendkívül fejlődött, mert rendkívül fejlődött az apparátus, a szerszám, mellyel a fényképész dolgozik. Hozzájárult ehhez a virágzáshoz az is, hogy a festészetben az arckéj) súlyos válság elé jutott azokkal a festői törekvésekkel, amelyek a természettől egyre jobban eltávolodtak s a kubizmusban már semmi közük sincs a szemlélethez s hozzájárult nem utolsó sorban, hogy jó szemű, jó ízlésű és lelkes emberek egyre többen szegődtek a kodak szolgálatába. Amit ők produkáltak, annak adassék meg minden dicséret és aranyérem, a baj nem is itt van, hanem ott, hogy a fényképészet megmámorosodván az új sikerektől, lesiklott arról a területről, amely az övé,amelyen túl nincs keresnivalója. Miután kacérkodni kezdett a festészettel, világra hozta azt a típust, amely nem éppen rokonszenves módon, művésszé akar ágaskodni. A művészet-elmélet számára nem probléma ugyan a fényképezés hovatartozása, rangja, eredményeinek a festészettel (grafikával) szemben való értéke és viszonya. A rajzon, az ecset művészei sem holmi céhbeli gőgből mosolyognak, ha a fotóművész tagfelvétel céljából kopogtat ajtójukon. A fotóművész azonban makacs ember, aki nem hagyja magát. Nincs kedve belenyugodni, hogy ő nem varázsló, mint az a festő, aki néhány krétavonással a rajzlapon egész tüneményt kelt életre, hogy szárnyaival a modellhez, a géphez, az aranyfürdőhöz és sötétkamrához van kötözve S ezen nem változtatnak a lemezen történő apró ravaszkodások, belefestések. Valami külön, önkényes esztétikával áthidalni és elsikkasztani próbálja a lemérhetetlen és szöges ellentétet a festés, illetve a rajz teremtő folyamata és a fénykép születése közt, amelybe döntő módon, főszereplő minőségben játszik közre a gép. S a közönségből bőven akadnak, akik nyugodtan hallgatnak, amikor a fotóművész ugyanúgy beszél vonal- és formaproblémákról, ahogyan a festő beszélhet, holott míg ez Utóbbinak egy álló vagy heverő akt csakugyan tér- és formaprobléma, valóságos és verejtékes küzdelem a kifejező eszközei számára, a fotóművész csattint egyet s a probléma összes nehézségeinek háromnegyed része elintéződött. A közönség elhiszi a mesét a meglátásról és beállításról, ami csakugyan van, együttvéve és külön-külön mindkettő, de ha ez a lényeg, ha ez minden s a többi csak ,,technika", akkor Budapest utcáin könnyű volna művészeket százával összefogdosni. Akkor e sorok írója is művész, mert szerénytelenség nélkül szólva, kitűnő meglátásai vannak, a bökkenő csak az, hogy ha ítéletnapig tanulná is a rajzmesterséget, a technikát, akkor sem tudná egy erdő szépségét, árnyékainak tusakodását, komor magányát azzal az erővel megrögzíteni, ahogyan ez a halhatatlan Paál Lászlónak sikerült. Azt persze korántsem mondjuk, hogy fénykép és fénykép közt nincs különbség. Ugyanarról a motívumról egyik esetben izgató érdekesség, másik esetben holt unalom készülhet. Útszéli sablontól és olcsó ízléstelenségtől a fotográfia területe sem mentes, viszont művészivé csak a fényképszerűségen át avatódhat valamely fénykép, s nem annak ambicionálásával, hogy ezt a kiáltást csikarja ki a nézőtől: ,,olyan mint egy Velazquez." Dőreség volna tehát a fényképezés birodalmán belül nem koncedálni mestereket és kontárokat. A fényképezésnek is van művészete, mint ahogy van a nyakkendőkötésnek vagy a kapásból való galamblövésnek. De hiába bárminő hókusz-pókusz, a legtökéletesebb fénykép sem emelkedhet oda, abba a régióba, ahol a festő munkája van, még a ,,legnaturalistább" festő") esetében sem, ha az művész. A fotóművész hallgatásra van ítélve, amikor a művészet, vagyis a teremtés kér szót. Dömötör István Budapest utcáiról. Rögtönzött apróhirdetések az újságnélküli időkből