Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1919-01-26 / 4. szám - Ambrozovics Dezső / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Ambrozovics Dezső: Ébredjetek / Költemények
pedig nem lehet más, mint Szomaházy István, aki már kódexet is írt a kártyajátékról. Deputációba mentek tehát — egész kibickarukkal együtt — a félrevonultan, szótlanul cigarettázó Szomaházyhoz és behívták, hogy előtte végigjátszák a partit és ő mondjon ítéletet. Ez elől pedig csak nem térhetett ki Szomaházy? Végignézte a játszmát, ítéletet mondott és — az alsós játékosok két Paganinije olyan mesteri játékot produkált, hogy — továbbra is ott maradt . . . gyönyörködni a játékban. Tehát a terv valamelyest sikerült már: ha még nem is tudták a teljes érdeklődést felébreszteni benne, de azt elérték, hogy . . . kibicelt. Aztán egyszerre csak az egyik játékos észrevett egy urat a terem másik végében. — Jaj, bocsánat, valami sürgős elintézni valóm volna! — mondta és felállt. — Talán valaki folytatná addig helyettem a játékot? Ha lenne olyan kegyes, Szomaházy mester ? Elment és Szomaházy zavartan nézett maga elé. Az ilyesmit nem szabad visszautasítani. Igaz, tapintatlanság volt éppen őt felkérni, de hát ő tapintatlanságért csak nem fizethet udvariatlansággal ? Hát fölvette a kártyacsomót. És ha már fölvette, csak nem fogja cserben hagyni azt, aki szívességre kérte és aki őbenne bízott? Az ellenfele mesteri játékos, hát neki is össze kell szednie magát. Az alsós pedig olyan játék, hogy ott csak az tudja megállni a helyét, aki minden gondolatát a kártyára koncentrálja. Szomaházy tehát — udvariasságból — kénytelen volt játszani, sőt — jól játszani. Ez volt a második etape. A harmadik etape pedig az, hogy egy napon az egyik játékos nem jött be. De ekkor már Szomaházy állandóan ott ült ennél a partinál mint kibic. És amikor a másik partner udvariasan, bár félénken fölkérte, hogy hát: — Kedves mester, könyörüljön meg rajtam és a többiibiceken. Szomaházy nem ellenkezhetett többé. Leült és hagyta, hogy a másik keverjen. Azóta már csak ő játszott napokon át, a csonka partiban. Mert az a bizonyos partner, aki elmaradt egy napon, amikor megtudta, hogy a csel sikerült és Szomaházy játszik helyette, meghozta a legnagyobb áldozatot, amit kártyás ember hozhat. Lemondott a rendes partijáról és egy hétig be sem nézett az otthonba. Az első nap még fásultan, közömbösen folyt a játék, Szomaházy alig beszélt egy-két szót. A második napon, — amikor a fogorvos jelentkezett kibicnek — már „elbrennelte" egy csipős tréfával. A harmadik napon már a rendes kibiceknek legnagyobb része ott szorongott a háta mögött és leste, várta a szellemes mondásait. A negyedik napon már reklamálták is tőle. — Nem, az új rezsim alatt nincs vicc. Az új rezsim rossz. — mondta Szomaházy. — Hiába, a Tisza István uralma alatt járt csak jól a kártya . . . Wekerle alatt már megromlott. Egy kövér újságíró ellenkezni próbált. — Persze, maga védi, mert maga áru rejtegető. - fordult most ellene Szomaházy. — A tehetségét olyan sikeresen rejtegeti, hogy a legszemfülesebb detektív sem tudja megállapítani . . . ... És ma már újra kártyázik Szomaházy régi, rendes partnereivel. Minden délután, mint az A előtt. Élénken csillogó csóka-szeme megint eleven, mint azelőtt, megint érdeklik az emberek és — megint tud dolgozni ... A kártya visszaadta régi életerejét. / ...» Ambrozovics Dezső költészet és művészet közt osztotta meg egyszerű szabású életét. Képekkel, szobrokkal vette magát körül, nagy írókat fordított s írt verseket, amelyeket közönségünk ismerhet, hisz egy részük nálunk jelent meg. Járta a tengerpartot, erdőt-mezőt, szomjasan szívta magába a zene bűbájos gyönyörűségeit. Kiragadta magát a hétköznapok fakó és tülekedő világából, úgy élt köztünk, mint akinek alig van köze az apró-cseprő életbonyodalmakhoz. Nemes szivét valóban magas ideálok hevítették. Volt ebben valami hagyományszerü is: Kossuth Lajos tradíciói, akinek egyik legközelebbi rokona volt. Lelkes magyar volt ő is és munkásságának minden célja a magyar kultúra volt. Ezt szolgálta mint író, mint költő, mint a Képzőművészeti Társulat titkára. Midőn nyugalomba vonult, szabad idejét egészen magyar szamaritánus szolgálatba szegődtette: a háború világtalanai számára relief-írásba írta át sok kötetét a magyar remekíróknak. Csupa szív, nemes ideál és magyar fajszeretet volt e jó ember, akit e héten kísértünk utolsó pihenőjére. Emlékét szívünkbe zárjuk. Ébredjetek Ébredjetek! Viharzó szárnyakon Robog felénk a zúgó förgeteg! Ordítva jő, s lehellete nyomán Az ég s a víz sóhajtva megremeg. Letűnt a nap, utunk homályba vész, Ólmos a szemhatár köröskörül, Zokogva nyög a szél, villám cikáz Sötét, gomolygó fellegek közül. A gyűlölet fekete zápora Könyörtelen csapkodja tar fejünk, Zuhog reánk a szennyes áradat, De hasztalan, mi még se csüggedünk. Hajónk erős, egy hosszú ezredév Sok száz viharja rajt léket nem üthetett, Dac és szilaj erő az árbocunk, S kormányosunk, a hazaszeretet! Az ég s pokol minden hatalmai Hiába egyesülnek ellenünk, Ám ingereljenek, míg szunnyadunk, De fussanak, fia majd felébredünk! Ébredjetek! Köszöntsük a vihart, S a vaksötét, háborgó éjtszakát! Harsogjon a szelek vad himnusza, És szítsa föl szívünk diadalmámorát! A11z hrogovies Dessö / rii) Jf