Uj Idők, 1920 (26. évfolyam, 1-29. szám)
1920-06-01 / 15. szám - Zilahy Lajos: Pipafüst / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
/ Eltemettük az apámat. Egy téli hajnalon halt meg, ágyban halt meg és nem a vaddisznó öklelte fel. Hogy miben halt meg, egyelőre nem tudtam. Én nem kérdeztem, ,mások pedig nem mondták. Titok maradt előttem, amin sokat tűnődtem és töprengtem. A régi házból kiköltözködtünk és egy szűk, bérelt szobába mentünk. Egy délután, — a bútoros kocsik a kapu előtt állottak, már minden föl volt pakkolva, — mikor utoljára voltunk a régi házban, az anyám leült a veranda lépcsőjére, a szájához szorította a zsebkendőjét és csendesen sírt. Engem is valami mondhatatlan fájdalom — éreztem, hogy valami nagy szerencsétlenség lépett, történt velünk az apám halálával. Egyszer, mikor már az új lakásban voltunk, egy estefelé meglátogatta az anyámat a doktor, aki kezdettől fogva háziorvos volt nálunk és aki az apám halálos ágyánál is ott volt. Az apámról beszélgettek. Én a másik szobában ültem és néha áthallatszott egy-egy szó. Odafüleltem. Azt mondja, a doktor: — A pipafüst ölte meg szegényt. . . Többet nem is hallottam. De ez a szó szétfeszült a lelkemben. A pipafüst?. . . A pipák ölni is tudnak? Most egyszerre vad gyűlölettel gondoltam a pipatóriumra. Kisgyerek koromban sokat ácsorogtam és bámészkodtam az apám gazdag pipagyűjteménye előtt. A délutáni napsugárban, mint a drágakövek csillogtak a pipák. Kopott fekete ezüstből volt a kupakjuk, — mind külön remek ötvösmunka, — a nyakuk pedig, amely alul bársonyfekete volt, hogy innen halk árnyalattal menjen át a bronzos aranyba, az aranyszínű sárgába és a sárgás tajtékfehérbe, — a nyakuk olyan finom hajlású volt, mint a nemes vadászparipák nyaka. A pipák, a pipák ékességei, díszei voltak az apám életének, vigasztalói magányos óráinak! , , Ők ölték volna meg?! Mint egy iszonyú és megfejthetetlen titok sötétlett bennem ez a gondolat. Szerettem volna megkérdezni valakitől, de féltem, hogy kinevetnek. Sokszor egészen különös és vad álmaim voltak.Az apámat láttam jajgatva szaladgálni a szobákon keresztül, üveges szemei kimeredtek és kétségbeesve tépte és szaggatta le a nyakáról a pipafüst kék és sárgaszürke szallagjait, amelyek, mint valami gonosz kígyók a nyakára gyűrűztek és meg akarták fojtani. Máskor meg úgy láttam, hogy viaszsárgán és mozdulatlanul fekszik a kanapén, ahol délutáni álmát szokta aludni, ellankadt kezéből kihullott a pipa, a szája nyitva van és a nyitott száján keresztül egy gyilkos, sárgás-barna füstsáv kúszik le lassan a mellébe... Orvosi könyveket kezdtem bújni és ott a pipafüsttel kapcsolatban megtaláltam ezt a sohasem hallott szót: érelmeszesedés. Erre célzott volna a doktor? * Két év múlva Pestre kerültem. A kereskedelmi pályára készültem, gondoltam így könnyebben és hamarabb kenyérhez jutok. De bizony így nehezen ment. Egy délután a kávéházban ültem, nagyon árvának és nagyon egyedülvalónak éreztem magam. Ilyenkor mindig az apámra gondoltam. Milyen más lenne, ha ő most élne! Csak ültem az asztalnál és úgy tettem, mintha az újságot olvastam volna, a gondolataim azonban messze jártak. "Az pipafüst! Ez a titok még mostanában is sokszor marokra fogta a szívemet. Egyszerre csak a vállamra nehezedett egy kéz. — Mit csinál itt kis Molnár? Az öreg Litvák bácsi volt. — Semmit, Litvák bácsi. Csak üldögélek. Az öreg leült mellém. Szarvasaggancsos botját és a kalapját letette mellém a székre. Egy városba valók voltunk, innét származott az ismeretség. — Azóta nem is láttam, mióta meghalt az apja. — Pedig az már régen volt, — mondtam hirtelen elkomorodva. Az öreg forgatta az ujján a nagy karneolköves gyűrűjét és a gyűrűt nézegette, mialatt beszélt. — Jó ember volt a tekintetes úr. Nekem is nagyon jó emberem volt. Hanem hát.. . Tudja kis Molnár, egy baja volt szegénynek.... —• A pipafüst... — mondtam tompán. Az öreg bólintott. — Az bizony! A pipafüst.. . Megállt bennem a lélekzet, ijedt, kerekre tágult a szemem, már lemondtam róla, hogy valaha meg tudom fejteni a pipafüst titkát, közel hajoltam az öreghez, — hátha most, hátha ez az ember ... ez a Litvák ... ez tudja . . . — Én csak egy öreg ember vagyok, az öreg Litvák bácsi megmondhatja magának nyíltan az igazságot. Nem ebbe a világba való volt szegény tekintetes úr! Tönkrement, elpusztult... Én ott voltam, én tudom ... A sok váltó, a sok betáblázás . .. Mind a pipák miatt. Mert nem dolgozott szegény megboldogult. Csak ült, csak pipázott. A legfontosabb dolgait elpipázta. »Beleült a karosszékbe és pipázott. Ezért ment tönkre, ezért fojtották meg az adósságok. Jól mondta... A pipafüst ölte meg! Haj, haj, most más viláer van. Dolgozni kell, verekedni kell, lihegni kell, könyökkel, foggal, ököllel, mert eltapossák az embert, kis Molnár. A régi világ elmúlt. . . No de én megyek. Egy gabona ügynököt keresnék itt, ha megtalálnám . .. Budavár bevételének hetvenegyedik évfordulója. Öreg honvédek megkoszorúzzák a tabáni temetőben pihenő bajtársaik sírját, Hegedűs Pál dr., 48-as honvéd, a szabadságharc még élő hőseinek országos elnöke vezetésével 295