Uj Idők, 1921 (27. évfolyam, 1-24. szám)
Költemények - Falu Tamás: Találkozás halott apámmal
kezeti különbséget, csak: jó vagy rossz embert), a szép határtalan finomságit fölismerése, a szinte már fenséges nyugalom, amivel érzéseit, gondolatait közölte: természetének legvelejáróbb sajátosságai voltak. Mint a világ nagy tanítói, nem várt semmit, semmi jót a világtól, de ő tele volt végtelen jósággal mindenkivel szemben. Megértőbb szívet nem láttam. Különben, minden harmóniája mellett is, szomorú, boldogtalan ember volt. Na a törtetők, kurzus emberek szíve adatik neki, bizony sokkal nagyobb szabású pályát fut vala meg. Nagy tűz égett benne, de ez az igazat, szépet lobogta körül (s hányszor kell az ilyen tűznek mai világunkban önemésztő lánggal befelé lobognia), s nem a mammonnak szolgált olcsó áldozatul. Szerette a fönséges magányt. Leginkább a Tátrát, hol egyedül bolyonghatott naphosszat s Olaszországot, művészeti szépségeiért. Aki szerencsés volt vele a Tátrában barangolni, felejthetetlen emlékekkel gazdagabb. Hogy fölvillanyozta a természet szépsége, mily elemében volt ilyenkor! Könyvein, barátainak, tanítványainak szeretetén kívül édesanyja, egy nagyműveltségű, meleg kedélyű nagyasszony, kivel Jókai-regénybe illő szép életet élt kettesben 50 éven át s utazásai tették számára széppé, elviselhetővé az életet, amelynek súlyát mind nehezebben viselte. (Tavaly télen írta egyik levelében: „Az idők járása egyre súlyosbodik fölöttünk. A drágaság szörnyével nem bírunk. Egy tisztviselő fizetéséből a fűtőanyagot sem bírja havonként fedezni . . . Rongyosan, éhezve, fázva élünk . .." Fűtés hiányában egész napokat töltött a konyhában édesanyja mellett!...) Az utóbbi időkben is a Tátrától, Olaszországtól remélte, várta gyógyulását, lelkiállapotának megerősödését. Már kész volt a tátrai terv, mikor orvosai az utazás elhalasztását javasolták. Ekkor vett erőt rajta leghevesebben a csüggedés. „Orvosaim — mondta, — lefújták a Tátrát, lefújták Olaszországot, lefújták a sétákat, beszélgetéseket, lefújták Riedl Frigyest." Ahogy minden tanulmányában főképp egy dolog érdekelte: az emberi lélek, épp úgy nem sokat törődött saját maga külső megjelenésével sem. Mindig érzékeny, magába vonult lélek volt, de egyre fokozódó nagyothallása miatt még zárkózottabb lett; édesanyja halála után pedig a folytonos betegség, a teljes magány, a töprengések s az állandó láz még érzékenyebbé tették, s soha nem képzelt finomságokat váltottak ki lelkéből .. . S mint politikus? Ki nem politikus ma? Melyik íróról vagy tudósról nem tudjuk, hogy melyik politikai párthoz tartozik; hogy melyik politikai párt kiválóságával van jó vagy rossz viszonyban? Hisz írói vagy tudós karriert manap nem is igen lehet politizálás vagy legalább is politikai állásfoglalás nélkül elképzelni. S ő t irtózott a politikától, azaz inkább attól, amit nálunk politikának neveznek. Nem szavazott soha, amint egyszer említette. S ez mindent megmond. És én ebben is a jövő haladottabb, felsőbb embertípusát látom Riedlben. Egyik legújabb, a háború vége felé írt munkájában, a Shakespeare és a magyar irodalom címűben írja Riedl: mi még az iszony és gyűlölet eme napjaiban is tartjuk az emberiség szellemi szolidaritását. Ezt, az emberiség szellemi szolidaritását munkálni, tartjuk az esztétikus és kritikus legszebb hivatásának. És ezt abban a szellemben látjuk a leghivatottabban szolgálni, amint Riedl tette, mint esztétikus, mint tanár, mint ember és mint politikus. S talán majd eljön az az idő, mikor az ifjúság nem fogja tudni, mi az a politika (ez is a tanár hivatása és vajha ez is a mégmindig tartó világrengés egyik eredménye lenne!) és amikor az igazi esztétizáló kritika megteremti azt a szellemi atmoszférát, melyben majd eltűnnek a népeket egymásra uszító, kultúrjavakat pusztító érdekek. De ki fog akkor már emlékezni a mai hadvezérek, diplomaták, politikusok, spekulánsok nevére, s hol leszünk mi is mai szomorúságainkkal, kétségeinkkel, kétségbeeséseinkkel? Ám a „boldogabb utód'' még mindig Riedl könyveit fogja keresni, hogy a szép iránti szeretetet, a szépet, a legszebb nyelven belőlük szívja lelkébe. S valami boldogabb sphérában körülülik most a nagy professzort Arany, Gyulai, Péterfy, — Deák, Kossuth, Eötvös, Jókai, Petőfi és a többiek s ő pesszimista nagy lelkével hallgat mindarról, ami oly fájó ma itt nekünk, ami fájt neki, s csendes melancholikus hangja tele hittel csak a magyarság nagy, szép jövőjéről zeng s kultúránk halhatatlanságáról. Igaz emberek, nagy emberek, puritán emberek— s Te, már megbékült csendes ember, szépben, jóban örök kalauzunk. — Mikor jön el a Te országod? Sikabonyi Antal A középiskolai felvételi vizsga előtt Mühlbeck Károly rajza Találkozás halott apámmal Ott jön messze a hegytetőn, Süt rá a nap melengetőn. A válla széles, karja vas, A haja ősz, A lépése oly ismerős. Botját keményen lengeti, A fáradtság nem fáj neki. Pillantása még el nem ér, • De szivemre fut mind a vér. Szembe kell jönnie velem Ezen az ázott földeken . . . Mit szól, ha itt lesz majd közel, Tovább megyen, vagy átölel, S miket mesél ? Nem láttam több két évinél. Nedves domb alatt hagytam ott, Fáradt halott volt, bús halott. Most elküldte a temető .. . "S elfordulok, Hogy meg ne lássam, hogy nem ő. Falu Tamás 339