Uj Idők, 1921 (27. évfolyam, 1-24. szám)

1921-09-01 / 17. szám - Falu Tamás: Találkozás halott apámmal / Költemények

kezeti különbséget, csak: jó vagy­­ rossz embert), a szép határtalan finomságú­ fölismerése, a szinte már fenséges nyugalom, amivel érzéseit, gondolatait kö­zölte, természetének legvelejáróbb sajátosságai vol­tak. Mint a világ nagy tanítói, nem várt semmit, semmi jót a világtól, de ő tele volt végtelen jósággal mindenkivel szemben. Megértőbb szivet nem láttam. Különben, minden harmóniája mellett is, szomorú, boldogtalan ember volt. N­a a törtetők, kurzus emberek szíve adatik neki, bizony sokkal nagyobb szabásu pá­lyát fut vala meg. Nagy tűz égett benne, de ez az iga­zat, szépet lobogta körül (s hányszor kell az ilyen tűz­nek mai világunkban önemésztő lánggal befelé lobog­nia), s nem a mammonnak szolgált olcsó áldozatul. Szerette a fönséges magányt. Leginkább a Tátrát, hol egyedül bolyonghatott naphosszat s Olaszországot, művészeti szépségeiért. Aki szerencsés volt vele Tátrában barangolni, felejthetetlen emlékekkel gazda­­­gabb. Hogy fölvillanyozta a természet szépsége, mily elemében volt ilyenkor! Könyvein, barátainak, tanít­ványainak szeretetén kívü­l édesanyja, egy nagyművelt­ségű, meleg kedélyű nagyasszony, kivel Jókai-regénybe illő szép életet élt kettesben 50 éven át s utazásai tették számára széppé, elviselhetővé az életet, amely­nek súlyát mind nehezebben viselte. (Tavaly télen írta egyik levelében: „Az idők járása egyre súlyos­bodik fölöttünk. A drágaság szörnyével nem bírunk. Egy tisztviselő fizetéséből a fűtőanyagot sem bírja havonként­ fedezni . . . Rongyosan, éhezve, fázva élünk . .." Fűtés hiányában egész napokat töltött konyhában édesanyja mellett!...) Az utóbbi időkben a is a Tátrától, Olaszországtól remélte, várta gyógyulá­sát, lelkiállapotának megerősödését. Már kész volt tátrai terv, mikor orvosai az utazás elhalasztását java­a­solták. Ekkor vett erőt rajta leghevesebben a csügge­dés. „Orvosaim — mondta, — lefújták a Tátrát, le­fújták Olaszországot, lefújták a sétákat, beszélgetése­ket, lefújták­­ Riedl Frigyest." Ahogy minden tanul­mányában főképp egy dolog érdekelte: az emberi lé­lek, épp úgy nem sokat törődött saját maga külső meg­jelenésével sem. Mindig érzékeny, magába vonult lé­lek volt, de egyre fokozódó nagyothallása miatt még zárkózottabb lett; édesanyja halála után pedig a foly­tonos betegség, a teljes magány, a töprengések s az állandó láz még érzékenyebbé tették, s soha nem kép­zelt finomságokat váltottak ki lelkéből .. . S mint politikus? Ki nem politikus ma? Melyik íróról vagy tudósról nem tudjuk, hogy melyik politi­kai párthoz tartozik, hogy melyik politikai párt ki­válóságával van jó vagy rossz viszonyban? Hisz írói vagy tudós karriert manap nem is igen lehet politizá­lás vagy legalább­is politikai állásfoglalás nélkül elkép­zelni. S­ő­t irtózott a politikától, azaz inkább attól, amit nálunk politikának neveznek. Nem szavazott soha, amint egyszer említette. S ez mindent megmond. És én ebben is a jövő haladottabb, felsőbb embertípu­sát látom Riedlben. Egyik legújabb, a háború vége felé írt munkájá­ban, a Shakespeare és a magyar irodalom címűben írja Riedl: mi még az iszony és gyűlölet eme napjai­ban is tartjuk az emberiség szellemi szolidaritását. Ezt, az emberiség szellemi szolidaritását munkálni, tartjuk az esztétikus és kritikus legszebb hivatásának. És ezt abban a szellemben látjuk a leghivatottabban szolgálni, amint Riedl tette, mint esztétikus, mint ta­nár, mint ember és mint­­ politikus. S talán majd eljön az az idő, mikor az ifjúság nem fogja tudni, mi az a politika (ez is a tanár hivatása és vajha ez is a még­­ mindig tartó világrengés egyik eredménye lenne!) és amikor az igazi esztétizáló kritika megte­remti azt a szellemi atmoszférát, melyben majd eltűn­nek a népeket egymásra uszító, kulturjavakat pusztító érdekek. De ki fog akkor már emlékezni a mai had­vezérek, diplomaták, politikusok, spekulánsok nevére, s hol leszünk mi is mai szomorúságainkkal, kétsé­geinkkel, kétségbeeséseinkkel? Ám a „boldogabb utód'­ még mindig Riedl könyveit fogja keresni, hogy­ a szép iránti szeretetet, a szépet, a legszebb nyelven belőlük szívja lelkébe. S valami boldogabb sphérában körülülik most a nagy professzort Arany, Gyulai, Péterfy,­­ Deák, Kossuth, Eötvös, Jókai, Petőfi és a többiek s ő pesszi­mista nagy lelkével hallgat mindarról, ami oly fájó ma itt nekünk, ami fájt neki, s csendes melancholikus hangja tele hittel csak a magyarság nagy, szép jövőjé­ről zeng s kultúránk halhatatlanságáról. Igaz embe­rek, nagy emberek, puritán emberek— s Te, már meg­békült csendes ember, szépben, jóban örök kalauzunk: — Mikor jön el a Te országod? Sikabonyi Antal A középiskolai felvételi vizsga előtt Mühlbeck Károly rajza Találkozás halott apámmal Ott jön messze a hegytetőn, Süt rá a nap melengetőn. A válla széles, karja vas, A haja ősz, A lépése oly ismerős. Botját keményen lengeti, A fáradtság nem fáj neki. Pillantása még el nem ér, • De szivemre fut mind a vér. Szembe kell jönnie velem Ezen az ázott földeken . . . Mit szól, ha itt lesz majd közel, Tovább megyen, vagy átölel, S miket mesél ? Nem láttam több két évinél. Nedves domb alatt hagytam ott, Fáradt halott volt, bús halott. Most elküldte a temető .. .­­S elfordulok, Hogy meg ne lássam, hogy nem ő. Falu Tamás 339

Next