Uj idők, 1924 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1924-01-27 / 5. szám - Riedl Frigyes: Petőfi egyénisége / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
orvos — a megtestesült hamisítatlan valóság volt gondolatban, érzelemben és cselekvésben." Ő az emberek előtt, a természet pedig ő előtte nem hazudott soha. „A természet — mondja maga Petőfi — leghívebb barátom, kit sohasem kaptam hazugságon." Egyszer társalgás közt Vachott Sándorné előtt így nyilatkozott: ,,A természet a költő műhelye". Ezt a természetességet azután magaviseletében és műveiben mindenütt fellelhetjük. Mindenekelőtt megnyilatkozik lyrájának szókimondásában, közvetlenségében és egyszerűségében. Petőfi lyrájában bizonyos zseniális naivitással mindig egészen adja magát. Kimondja mindjárt, amit örökké hullámzó lelkében talál: Mint a róna, hol születtem. Lelkem útja tetteimben egyenes. Szavaimmal egy az érzet. Célra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres. Az „őszinte" szó még nem meríti ki ezt a természetességet. Költészetében nincs semmiféle kiszámított odaállás a közönség elé, mely a költőt bizonyos hatásos helyzetben mutatja. Azt mondják, a fényképírás feltétlenül hű; igaz, csakhogy a fényképen mégis bizonyos hűtlenség- hamisítás van: nem a gép hamisít, hanem a lefényképezett, ki pose-ban áll az üveglencse elé. Petőfi mindennapi életében mutatja be önmagát: úgy adja magát, aminő volt és amiképp érzett abban a percben, midőn a költeményt írta. Külön költői preparáció nála nincs, ő első költőnk, akiről ezt el lehet mondani és e részben ő korszakalkotó. Az a bizonyos költői ünnepélyesség, mely a többi költőt nimbusszal környezi, nála nincs meg. Vörösmarty, az előbbeni nemzedék legnagyobb költői tehetsége a költőt vates-nek tekinti: isteni ihletében lát dolgokat, melyeket a közönséges halandók nem látnak. A Liszt Ferenc-hez című lázas, bámulatos ihletű költeményében Vörösmarty elmondja látomásszerű benyomásait, melyeket benne Liszt páratlan játéka keltett, midőn egyszer a Nemzeti Színházban a Rákóczi-rapszódiákat játszta. A bűvös hangok feltámasztják a múltat: a költő maga előtt látja fenséges vízióban Mohácsot. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki Petőfi a jeles hegedűsnek, Rózsavölgyi halálára írt költeménye, melyen megérzik Vörösmarty költeményének némi hatása. Csakhogy Petőfi egészen más hangnembe írta át Vörösmarty fenséges orgona-fortisszimóját: a zene keltette mohácsi impressziók Petőfinél percnyi rossz kedvével és szeszélyes izgalmával vegyülnek- melynek múló oka az akkori politikai helyzettel való elégületlenség. Vörösmarty bús ünnepi páthoszához mérve a Rózsavölgyi-nekrológ hangja majdnem köznapias, mindenesetre egyszerű. Momentán hangulatnak leplezetlen, szinte szeszélyes kifejezése van előttünk. Semmiféle coturnus, semmi magas hang: mintha csak beszélgetne a hegedűs haláláról, igaz, hogy némileg kiemelve és fokozva a beszélgetésben említett jellemző vonásokat. A hegedű hatását rajzolja Vörösmarty is, még pedig lázas extázissal A vén cigányban. A krimi háború alkalmából újból reményieni kezdték, hogy Magyarország egy nagy külföldi konflagráció révén fölszabadul. Ez volt Kossuth kedvenc gondolata is. A nagy háború keltette reményeket tolmácsolja A vén cigány látomásos páthosszal, a cigány vates-szé magasztosul, ki hazánk jövőjéről lázas ihlettel pythiáskodik. Petőfi ellenben nem ünnepélyes, hanem egészen bizalmas. Mindent elmond. Elmondja, hogy megverték, hogy adósságai vannak, hogy apja veszekszik feleségével. Olyan részletekkel lép a közönség elé, melyeket még családi körben is restelkedve említenek. Bölcsőmbe tette Isten az őszinteséget pólyának, magammal viszem síromba szemfedőnek", mondja jellemzően Petőfi. Ez a tüneményes őszinteség magyarázza azt, hogy lyrája egyszersmind életrajza. Vörösmarty lyrája ellenben nem életének, hanem ihletének története. Petőfi még az Alföldet is nyíltsága miatt szereti: megtalálja benne egyéniségének fővonását. De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél. Olyan vagy, mint a nyílt, a felbontott levél. Amelyet egyszerre átolvashatok. Íme, az Alföld őszinte, nyílt. Végignézek rajta, nincs ott rejtett dolog, mint a völgyekben, melyeket csak akkor látok, ha fölmegyek a hegyre. A leplezetlen őszinteség azonban veszedelmes sajátság. Veszedelmes a társadalomra és veszedelmes a szókimondóra. A társadalomra veszedelmes, mert ha mindenki mindenkivel teljesen őszinte, ez a konvención alapuló társadalom huszonnégy óra alatt felbomlanék. A költőre veszedelmes a teljes nyíltság, mert ha mindent elmond, akkor elmondja rossz sajátságait is- elmondja gyöngéit, él mindazt, amit tán lepleznie célszerűbb volna, mert elvonja tőle az olvasó rokonszenvét. Petőfinek azonban szabad volt őszintének lennie. Miért? Mert Petőfi, mellőzve halandó voltunk némely gyöngeségeit, mellőzve ifjú korának némi kiforratlanságát: lelki életének alapjában érdekes, szeretetreméltó költői egyéniség volt. Mennyi nemes tűz a nagy eszmékért! Mily nagy hajlam magát az emberiség vagy hazája javára feláldozni! Aki mindent elmond, mint ő, az elmondja ugyan az élet trivialitásait is, csakhogy ő meg tudta aranyozni ezeket a trivialitásokat humorával, vagy kedves pajkossággal. A trivialitás sem maradt szókimondó költészetében trivialitásnak: ő érzelmeivel át meg átitatta, az érzelem pedig költői valami, a líra alapeleme. Például a költő látja szüleit veszekedni. Öreg házaspár civakodása kellemetlen látvány. Petőfi elmondja ezt egyik költeményében, ahol mégis költői hatást tesz e jelenet, mert ő bevonja érzelemmel, némi sajnálattal, gyöngédséggel, humorral, érzésekkel, melyek költőiek és ilyképp költői hatással van reánk az, ami éppen nem költői puszta életvalóságában. A köznapi életet ennyire belevinni a költészetbe új, de veszedelmes irány. Petőfinek sem sikerült mindég és néha nála is a trivialitás annak marad, ami voltaképp: trivialitásnak. Van egy költeménye, melyet huszonegy éves korában Dunavecsén írt, ahol nem a szüleinél lakott, akiknek csak egy szobájuk volt, hanem a szomszéd adott neki szobát. Úgy jól laktam, hogy még! . . . Egyet nyújtózom, és Aztán tied vagyok. Imádott heverés! Óh kedves pamlagom. Be áldott puha vagyl Ki téged feltalált. Az volt ám még az agy A költemény végén: Disznó forró idő! ... No semmi, legalább ki ott kinn dolgozik. Nem hűti meg magát. Itt nem sikerült a tunyaság érzését, mely szerint eszem, iszom, nyújtózkodom a pamlagon, nem dolgozom, inkább nézem az ablakból a dolgozót, — ezt a köznapiságot nem bírta költői légkörbe emelni. Még veszedelmesebbnek bizonyult ez a szókimondás Petőfi utánzóira nézve- kik nagy mesterüknek ezt a tősgyökeres sajátságát a maguk költészetében érvényesíteni akarták. Petőfi divatba hozta az apákat (addig nem is beszélt magyar költő apjáról, mintha a 8 (