Uj idők, 1924 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1924-01-27 / 5. szám - Riedl Frigyes: Petőfi egyénisége / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok

orvos — a megtestesült­ hamisítatlan valóság volt gon­dolatban, érzelemben és cselekvésben." Ő az emberek előtt, a természet pedig ő előtte nem hazudott soha. „A természet — mondja maga Petőfi — leghívebb barátom, kit sohasem kaptam hazugságon." Egyszer társalgás közt Vachott Sándorné előtt így nyilatkozott: ,,A természet a költő műhelye". Ezt a természetességet azután magaviseletében és műveiben mindenütt fellelhetjük. Mindenekelőtt megnyilatkozik lyrájának szóki­mondásában, közvetlenségében és egyszerűségében. Petőfi lyrájában bizonyos zseniális naivitással mindig egészen adja magát. Kimondja mindjárt, amit örökké hullámzó lelkében talál: Mint a róna, hol születtem. Lelkem útja tetteimben egyenes. Szavaimmal egy az érzet. Célra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres. Az „őszinte" szó még nem meríti ki ezt a természetességet. Költészetében nincs semmiféle ki­számított odaállás a közönség elé, mely a költőt bizo­nyos hatásos helyzetben mutatja. Azt mondják, a fényképírás feltétlenül hű; igaz, csakhogy a fényké­pen mégis bizonyos hűtlenség- hamisítás van: nem a gép hamisít, hanem a lefényképezett, ki pose-ban áll az üveglencse elé. Petőfi mindennapi életében mutatja be önmagát: úgy adja magát, aminő volt és amiképp érzett abban a percben, midőn a költeményt írta. Külön költői preparáció nála nincs, ő első költőnk, akiről ezt el lehet mondani és e részben ő korszakal­kotó. Az a bizonyos költői ünnepélyesség, mely a többi költőt nimbusszal környezi, nála nincs meg. Vörösmarty, az előbbeni nemzedék legnagyobb költői tehetsége a költőt vates-nek tekinti: isteni ihletében lát dolgokat, melyeket a közönséges halandók nem lát­nak. A Liszt Ferenc-hez című lázas, bámulatos ihletű költeményében Vörösmarty elmondja látomásszerű benyomásait, melyeket benne Liszt páratlan játéka keltett, midőn egyszer a Nemzeti Színházban a Rá­kóczi-rapszódiákat játszta. A bűvös hangok feltá­masztják a múltat: a költő maga előtt látja fenséges vízióban Mohácsot. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki Petőfi a jeles hegedűsnek, Rózsavölgyi halálára írt költeménye, melyen megérzik Vörösmarty költemé­nyének némi hatása. Csakhogy Petőfi egészen más hangnembe írta át Vörösmarty fenséges orgona-for­tisszimóját: a zene keltette mohácsi impressziók Pe­tőfinél percnyi rossz kedvével és szeszélyes izgalmá­val vegyülnek- melynek múló oka az akkori politikai helyzettel való elégületlenség. Vörösmarty bús ünnepi páthoszához mérve a Rózsavölgyi-nekrológ hangja majdnem köznapias, mindenesetre egyszerű. Momen­tán hangulatnak leplezetlen, szinte szeszélyes kifeje­zése van előttünk. Semmiféle cot­urnus, semmi ma­gas hang: mintha csak beszélgetne a hegedűs halálá­ról, igaz, hogy némileg kiemelve és fokozva a beszél­getésben említett jellemző vonásokat. A hegedű hatását rajzolja Vörösmarty is, még pedig lázas extázissal A vén cigány­ban. A krimi há­ború alkalmából újból reményieni kezdték, hogy Ma­gyarország egy nagy külföldi konflagráció révén föl­szabadul. Ez volt Kossuth kedvenc gondolata is. A nagy háború keltette reményeket tolmácsolja A vén cigány látomásos páthosszal, a cigány vates-szé ma­gasztosul, ki hazánk jövőjéről lázas ihlettel pythiás­kodik. Petőfi ellenben nem ünnepélyes, hanem egészen bizalmas. Mindent elmond. Elmondja, hogy megver­ték, hogy adósságai vannak, hogy apja veszekszik fe­leségével. Olyan részletekkel lép a közönség elé, me­lyeket még családi körben is restelkedve említenek. Bölcsőmbe tette Isten az őszinteséget pólyának, ma­gammal viszem síromba szemfedőnek", mondja jel­lemzően Petőfi. Ez a tüneményes őszinteség magya­rázza azt, hogy lyrája egyszersmind életrajza. Vörös­marty lyrája ellenben nem életének, hanem ihletének története. Petőfi még az Alföldet is nyíltsága miatt szereti: megtalálja benne egyéniségének fővonását. De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél. Olyan vagy, mint a nyílt, a felbontott levél. Amelyet egyszerre átolvashatok. Íme, az Alföld őszinte, nyílt. Végig­nézek rajta, nincs ott rejtett dolog, mint a völgyekben, melyeket csak akkor látok, ha fölmegyek a hegyre. A leplezetlen őszinteség azonban veszedelmes sa­játság. Veszedelmes a társadalomra és veszedelmes a szókimondóra. A társadalomra veszedelmes, mert ha mindenki mindenkivel teljesen őszinte, ez a konven­ción alapuló társadalom huszonnégy óra alatt felbom­lanék. A költőre veszedelmes a teljes nyíltság, mert ha mindent elmond, akkor elmondja rossz sajátságait is- elmondja gyöngéit, él mindazt, amit tán lepleznie célszerűbb volna, mert elvonja tőle az olvasó rokon­szenvét. Petőfinek azonban szabad volt őszintének lennie. Miért? Mert Petőfi, mellőzve halandó voltunk némely gyöngeségeit, mellőzve ifjú korának némi ki­forratlanságát: lelki életének alapjában érdekes, sze­retetreméltó költői egyéniség volt. Mennyi nemes tűz a nagy eszmékért! Mily nagy hajlam magát az embe­riség vagy hazája javára feláldozni! Aki mindent el­mond, mint ő, az elmondja ugyan az élet trivialitásait is, csakhogy ő meg tudta aranyozni ezeket a triviali­tásokat humorával, vagy kedves pajkossággal. A tri­vialitás sem maradt szókimondó költészetében trivia­litásnak: ő érzelmeivel át meg átitatta, az érzelem pe­dig költői valami, a líra alapeleme. Például a költő látja szüleit veszekedni. Öreg há­zaspár civakodása kellemetlen látvány. Petőfi elmondja ezt egyik költeményében, ahol mégis költői hatást tesz e jelenet, mert ő bevonja érzelemmel, némi sajnálat­tal, gyöngédséggel, humorral,­­­ érzésekkel, melyek költőiek és ilyképp költői hatással van reánk az, ami éppen nem költői puszta életvalóságában. A köznapi életet ennyire belevinni a költészetbe új, de veszedelmes irány. Petőfinek sem sikerült min­dég és néha nála is a trivialitás annak marad, ami vol­taképp: trivialitásnak. Van egy költeménye, melyet huszonegy éves korában Dunavecsén írt, ahol nem a szüleinél lakott, akiknek csak egy szobájuk volt, ha­nem a szomszéd adott neki szobát. Úgy jól laktam, hogy még! . . . Egyet nyújtózom, és Aztán tied vagyok. Imádott heverés! Óh kedves pamlagom. Be áldott puha vagyl Ki téged feltalált. Az volt ám még az agy A költemény végén: Disznó forró idő! ... No semmi, legalább ki ott kinn dolgozik. Nem hűti meg magát. Itt nem sikerült a tunyaság érzését, mely szerint eszem, iszom, nyújtózkodom a pamlagon, nem dolgo­zom, inkább nézem az ablakból a dolgozót, — ezt a köznapiságot nem bírta költői légkörbe emelni. Még veszedelmesebbnek bizonyult ez a szókimon­dás Petőfi utánzóira nézve- kik nagy mesterüknek ezt a tősgyökeres sajátságát a maguk költészetében érvé­nyesíteni akarták. Petőfi divatba hozta az apákat (addig nem is beszélt magyar költő apjáról, mintha a 8 (

Next