Uj Idők, 1924 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1924-08-31 / 36. szám - Terescsényi György: A pipiske / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A pipiske — Elbeszélés — írta Terescsényi György Az utolsó renden történt, hogy János megvágta a pipiskét. A kaszával vágta meg, a barázdaparton, ahol a rozsvetés szélében selyemszálú asszonyhajfüvek kezdődtek. Parányi fészek kis kosárkájában üldögélt a pipiske a tojásokon, amikor elcsapott fölötte a széles kaszapenge. A sűrű kalászerdőben hirtelen fölsikoltott a rémült madár. A kasza megállott, fokával ledobbant a tarlóra és a nyél szabad végén két öklére hajtotta fejét János, a zsellér. A pipiske ott vergődött a konkolytorzsák és a zabszálak között. Szürke kis mellénykéjén hatolt be a penge. Emberen csekély karcolás lett volna ez a seb, de a pipiskének nagy volt és halálos. A tojások barna pöttyös, kis golyóit szétszórta körülötte a suhintás ereje és a kis szürke szárnyas úgy haldokolt közöttük, mintha helyettük is, a tojásokba fúló életek helyett is el kellene szenvednie az elmúlás szörnyű tragédiáját. — Ejnye ... — mosolyogta János, a kaszanyélre hajolva . . — szegények . . . A madár homályosuló személytel a föléje óriásodó embert nézte a földről. Rémület ült a parányi fekete gyöngyszemekben, kiáltó és könyörgő rémület. — Segítség ... — kiáltották a szemek és az elgyöngült szárnyak parányi legyezői lankadtan terültek szét. Néhány görcsös rándulás még és a szemhéj pergamentje lassan lecsukódott, a lábak kinyúltak és előremeredtek. A pipiske meghalt. János elkomorult orcával állott fölötte. — Pipiske ... — suttogta magában és torkán a gyilkosság émelyítő íze csordult végig. Nem bírta nézni a madarat és fölemelte pillantását a szőke táblák fölé, fel egészen a rózsaszínű fellegekig, amelyek enyhe fodrozással csipkézték az alkonyodó eget. Szelíden és véghetetlen lágy megbocsájtással nyúltak alá a felhőrojtok, szép lila fátyolokkal takarták be a távoli akácerdőket és jegenyesorokat az elpihenő földeken. — Nem akartam ... — suttogta János és tétován nézett körül. Háta mögött szabályos glédákban hevert a levágott zab, az egész délutáni munka. — Elég is lesz, — tette hozzá a fáradtság megújuló lankadtságával és indulni készült visszafelé, a bodzabokorhoz, ahová délután az elemózsiás tarisznyáját tette. Ekkor vékonyan, alig hallható, halk csipogással megszólalt a pipiske . . . Tétova és különös volt a hang. Úgy tetszett, mintha nagyon, nagyon messziről jönne, az ég kárpitja alól, vagy nagyon közelről, egészen a füle mellől. Iránya és fölismerhetősége nem volt a hangnak, talán a réti prücsök pittyegéséhez hasonlított, amely éles, vékony és átható, mint éjfélkor, száraz avarban a lidércek surrogása. János szíve földobogott a kopott lajbi alatt. — Na mehetünk, — mondta aztán félhangon, mintha bátorította volna magát. Köhintett néhányat, száraz és kényszeredett torokreszeléssel, kelletlenül és csak azért, hogy épen csináljon valamit. Vállára kanyarította a tarisznyát, a kaszát is fölcsapta utána, hegyével fölfelé, nehogy megvágja magát valaki benne, ha mellette elhalad. Teremtett emberi lélek sem volt a széles határban. Elcsöndesült, álmos lomhasággal nyúlt el a dűlőút a mesgyék között, az akáclevelek mind aludtak már, egymás hátára hajolva a karcsú levélszárakon. Nem volt senki a földeken és János most nagyon egyedül érezte magát a mérhetetlen nagy világban, a széles táblák között, a távolba kígyózó út porában. Kósza gondolatok jegyezgették lüktető halántékát, tétován kergetőző sejtések, mint az alkonyi szellő lengése künn, a tömérdek széles pusztaságon. Előrefutottak, majd visszalibbentek a gondolatok, kóvályogtak és imbolyogtak János feje körül. — Hess te . . . — csapott feléjük János, a kérészek felé, amelyek ott táncoltak és vihorásztak a levegőben, a feje körül, mióta elindult. Nem tudni, honnét jöttek, talán a juharfa csipkés levelei alól, amikor átbújt alattuk János az útra, azóta követték az eleven, mozgó tornyot, egyhangú és fáradhatatlan zümmögésükkel, amely, úgy tetszett, betöltötte és túlárasztotta az egész világot. Az útkanyarodónál szétcsapott két karjával, keményen és parancsoló határozottsággal meredt eléje a feszület. Jézus pléhre festett képét fakóra mosta rajta az eső és a lyukak nyomán kicsorduló vér élénkpiros színét halovány szürkére szívta a pusztai napsugár. János lehajolt fejjel, meggörnyedve haladt el mellette. Mint mindig szokta, most is megbillentette kalapja karimáját jobbkeze mutatóujjával, mintha köszönne. Szája motyogott is valamit, de a köszönést egészen belül mondta el, a szíve legbelsejében, nem is szavakkal, hanem valami langyos áradással, amely fölszállott melléből és szétfutott az egész testén. Ekkor vékony és éles kiáltással ismét fölsikoltott a pipiske . . . Éles és átható volt a sikoltás és János úgy érezte, mintha hosszú és nagyon hegyes tű hatolna be hátul a tarkóján. — Oh ... — sóhajtotta és meg is akart állani, nem is. Jó darabot haladt így tovább a poros úton, amikor ismét fölcsipogott belül a furcsa hang. Visszanézett. A kereszt fölmagasodva hőkölt rá az alkonyi égen, a lebukó nap vérvörös golyója megnövesztette és haragosra élezte ki, olyan volt, mint Kodály Zoltán zeneszerző, akinek hegedűre és gordonkára írt köttőse rendkívüli sikert aratott a salzburgi Kamarazene ünnepen. Werner Irén fényképe ?0* 185