Uj Idők, 1924 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1924-11-02 / 45. szám - Kosztolányi Dezső: Halottak / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok

XXX. évfolyam Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Szerkeszti Herczeg Ferenc 1924 november 2 BMV fizetési ára negyedévre 80 000 K Egyes szám ára 7000 K 45. szám Halottak Irta: Kosztolányi Dezső Az írók, amíg élnek, föl-föltünnek itt-ott, telefonálnak kiadóiknak, vagy barátjaiknak, sürgetik könyveik kiadását s részük van bizonyos dicsőségben, melyet egy érdek méltányos egyensúlya hoz létre. De ha meghalnak, furcsa dolog történik. Gyászbeszédek hallatszanak, pár újságcikk is megjelenik, kurtább, vagy hosszabb. Aztán a csönd következik el, egy év múlva, vagy tíz év múlva, de sokszor már egy hét múlva is. Oly erős, vad csönd, hogy szinte hallani lehet. Hiányzik személyes jelenlétük. „A távollevőknek soha sincs igazuk." Magukra vessenek, miért távoztak el. Azt mondhatnám, hogy nálunk csak élő halhatatlanok vannak és ezek többnyire nem az élhetetlen halandókból kerülnek ki. A halhatatlanok, kik a földben pihennek, ritka kivételek. Engem nem az bánt, hogy sírjukat elhanyagolják. Gyermekes regényesség ilyesmivel törődni. Hadd verje föl hantjukat a tövis meg a bojtorján, hadd szőjje körül fejfájukat a pók, a mulandóság takácsa, hadd vaduljon el fölöttük a rendetlen tenyészet. Még szép is az ilyen sír. Kócos, fésületlen, zöld fű hajával olyan, mint egy zseni feje. Bánt azonban a felejtés gyorsasága és következetessége. Lélekben halnak meg, nagyon hamar. Be sem emelik kihűlt testüket a koporsóba, az élők máris tovább sietnek, legtöbbnek, ki a munkájától nem ért rá barátkozni, még funerátora sem akad s elmúlik anélkül, hogy összegeznék, mit alkotott, hogy elkészítenék a mérleget, a szellemi hagyatéki leltárt, hogy tudatossá tennék előttünk, mit ajándékozott nekünk és mit jelentett. Szóval nincs irodalmi folytonosság. Ma délután lámpagyújtás előtt, sétálgatok dolgozószobámban, a könyvtárpolcok falai között. Aranybetűk ragyognak rám a félhomályból. Csupa olyan név, mely tegnap még ékesen csengett, de ma már az újabb nemzedék előtt idegen. Tóth Béla neve ötlik szemembe, ki vékony acéltollát úgy kezelte, mint pengét s ma is példa lehet egyszerű, tiszta írása, mely utálja a tudálékos szólamokat és a német kacskaringókat. Cholnoky Viktor áll mellette fekete kötéseinek gyászruhájában, a túlvilág látnok költője és e világ szilaj gúnyolója. Lövik Károly egyedül szomorkodik, mint életében, a szeplőtelen író, csöndesen muzsikáló mondataival, magányos, úri ábrándjaival. Egy sarokban árulja a petrezselymet Tömörkény István, ki egy sajátos magyar „esprit"-t szikráztatott meg s legalább annyira a miénk, mint a franciáké Anatole France. Itt pedig, egészen közel, Csáth Géza. Eredetiségéről, bátorságáról, koraérett, tökéletes művészetéről másutt már köteteket írtak volna. Ő volt a magyar vidék vajákosa, torz alakokat, érdekes különcöket látott meg, álmokat hozott le a földre, lelki csodákat jelenített meg, készen, öntudatos pontossággal. Bróiy Sándor, egy irodalmi kor erjesztője, bujtogatója is ott vesztegel, elhagyottan. Mind meghaltak. Ki régebben, ki korábban. De ma már úgyszólván egyidősek, egyformán meghaltak. Ki beszél róluk? Ki emlegeti őket, szóban, vagy írásban? Ki ápolja kertjeiket? Tombol a pajtási kritika, a cimboraság s ők hallgatag nyugosznak egymás mellett, könyvtáram kriptájában. Az irodalmi csőcselék, a szürkék tábora, mely indián-lármával, politikai szenvedélyektől fűtötten véresre tapsolja tenyerét bálványai elöti, nem juttathat nekik egyetlen percet sem, de még egy Arany-estélyre, egy Mikszáth-, vagy Gárdonyi-délelőttre sem marad ideje. Amíg teljesen besötétedik, egyedül azon töprengek, hogy mi lehet ennek az oka. Azt hiszem, mindenekelőtt az, hogy a föntiek előkelő szellemek voltak és nem politizáltak. Itt — és ezt számos eset világíthatná meg — csakis a pártpolitika mozgat meg tömegeket s a műveltség híján jórészt azokból alakul ki az irodalmi közönség is. Ez megköveteli a maga írójától, hogy elcsépelt jelszavakat hirdessen, például ilyesmit: „lesz ez még máskép is", vagy „harcolok az igazságért". Ha egy író van oly korlátolt, vagy rosszhiszemű, hogy ezeket pirulás nélkül vállalja s az általános ellenzéki szellemre számítva egy életen át beszél az ő apostolságáról, melynek mivoltát tisztázni fölösleges, az ő,üldözött voltáról, mely csak abban áll, hogy folyton róla vitáznak, akkor az emberek hajlandók őt igazolni. Lélektani játék ez, mely mindég bevált. Egy politikai érdekkör fölkap egy nevet, a másik politikai érdekkör szintén magának követeli, aztán e kocódások, tusák, torzsalkodások zajából keletkezik a művészetben nem válogatós politikusok értékmegállapítása, a szomorú félreértéseknek az a tömege, melyet dicsőségnek neveznek, de tulajdonkép csak divat. A divat jellegéhez az is hozzátartozik, hogy csak egy portékára terjed ki az érdeklődése, arra, amit véletlenül eléje tesznek, amit mindenki visel, amit szokás és illendőség jónak tartani, de választásra, ítéletre, önálló ízlésre képtelen. Innen értem meg, hogy az én halottaim miért oly egyedüliek. Magasan felette álltak a tömegnek. Csak dicsőség illeti meg őket, nem divat. Ma pedig, valljuk be őszintén és töredelmesen, csak divat van, de irodalom nincs. Az igazi költők és írók, kik pusztán csak költők, írók akartak maradni, embert látni, lelket idézni, viaskodni azzal a végtelennel, melyet magukban hordoznak, elvesznek az irodalmi kortesek lármájában. ők az üldözöttek, életükben és holtukban, kik ezt sohasem állították magukról. Erről gondolkozom ma délután dolgozószobámban. Leírom, hogy talán mások is gondolkozzanak róla. 3/ 881