Uj idők, 1925 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1925-02-01 / 5. szám - Juhász Gyula: Ballada a császár katonájáról / Versek
Barátainak tesz szívességet, ha felhívja figyelmüket az Uj Időkre korúról, minőt mi láttunk, nem tud a világ és nem tud olyan alávaló, embertelen békéről sem, minőt a mi korunk erőszakolt Európára. Tegyük hozzá, hogy a népek sorsa ingatag alapokon nyugszik. Sehol állandóság, egyensúly, testvéri béke nincsen, hanem csak versenygés, indulatok csatája és egyéni, párt- és osztályérdekek mérkőzése. De ezekről nem az Uj Időkben kell beszélnünk. Minket itt a társadalom, a művészet, az irodalom jelenségei érdekelnek, vegyünk kezünkbe bármely nap, bármely újságot s S közleményeiből olyan pokoli bokrétát köthettünk, amely díszére válnék egy pokolbéli bamkett főasztalának. Becsületsértési per néha kettő-három egyszerre; megszökött s el nem csípett sikkasztók története; panama-vádak özöne; tolvajszövetkezetek históriái; betörők hőstettei és a kisebb gyilkosok mellett a tömeges embermészárszékek, emberhentesek, kiknek véres kezű mestersége hasábokat tölt be újságjainkban. Mintha a ponyvairodalom rémi meséi menekültek volna a „művelt közönség" számára szerkesztett újságlapokba, ízlés és erkölcs dolgában csakugyan mintha rosszul állana ez a mi korunk. Régen a keserű pirulát édesgyökérporba hempergették, hogy a beteg ember könnyebben nyelhesse le. Most egy kis szem cukor rejlik Legföljebb a keserű pirulában, amelyet tömegesen preskribált nekünk a sors. Ki az a mai „nagy" szereplők közül, aki közömbösen veheti, hogy a későbbi maradék az ő nevéről nevezze ezt a kort s az ő emlékéhez kapcsolódjanak napjaink dísztelenségei ? Vegyüuk csak száz esztendőt: 1825-től 1925-ig. Száz esztendeje az idén, hogy kezdődött „Széchenyi kora". Mint egy tavaszi fugalom járta be a levegőt és izgatta gyorsabb lélekzetvételre a nemzet tüdejét. Csupa remény, csupa várakozás és hit, egy mámoros idealizmus kapta el az elméket; az alkotás, az emelkedés vágya kergette ereinkben a vért. A művelődés minden terén támadtak önzetlen apostolok, oltárai gyúltak ki országszerte, a hazafiság tüzét égették rajtuk tiszta kezek; egy rajongásra, áldozatkészségre képes nemzedék egy félszázad alatt elvégezte a munkát, melyet más nemzetek évszázadokon át lépcsős fejlődésben, úgyszólván részletfizetésre teljesítettek. És ki tudja, nem volt-e ennek az általános ideális szellemnek a műve, hogy a nemzet méhe megérlelte a csillagokat, melyeik egünket tündökölve befutották az 1825-re következő félszáz esztendő alatt?. Nem-e lelkes szellem termékenyítő erejétől fogantattak-e a Deákok, Kossuthok, Vörösmartyak, Aranyok, Petőfiek, Jókaiak? Elhagyottan parlagon hevert minden terület, de az emberek buzgón szántottak, vetettek rajta és csodás vegetáció borított minden mezőt csakhamar, melyet az ő verejtékök öntözött. A kor szelleme teremtette-e az embereket a maga céljai szerint vagy az emberek csinálták-e a kort, bajos volna eldönteni. Mert ha az emberek műve a kor, hogyan lehet az, hogy a nagy nemzedék, mely titáni munkát végez, kontár legyen gyermekei, az új nemzedék megnevelésében és hitvány utódokra hagyja lelkesedése és ihlete nagy munkáit? Lehetséges e, hogy ugyanaz a magyar nemzet, mely 1825-ben elindult nagy hivatásához méltó mimikájára, ugyanaz a magyar nemzet legyen, amely 1925-ben csak kárörvendő ellenségei számára tudjon napszámos munkát végezni? És a világ érdeklődése számára csak sikkasztók, pianaimisták és válogatott gyilkosok szörnyűségeivel tudjon szolgálni forradalmakkal, meg ellenforradalmakkal és szivar és vány különböző szinteiben ragyogó terrorokkal és atrocitásokkal! Titokzatosabb ez a viszony Ember és Idő között, mintsem hogy könnyen keresztül tudnánk látni fátyolain. A tudomány új eszméket termel, vagy régieket új köntösben támaszt fel. Az eszmék a könyvekből lassan átszivárognak az emberek agyvelejébe, átitatják gondolkozását és megérlelik a sokaságot azok számára hadseregnek, akiknek érdeike vagy becsvágya, vagy hivatása, hogy éljenek vagy visszaéljenek az eszmékkel, célul tűzzék ki vagy ürügyül használják. S mikor a tudósok eszméi megfogantak, megérteik, akkor jön az új idő: az alkotó vagy romboló, a szép vagy a rút, az áldásos vagy az átkos? Az eszmék zászlókra tűzetnek és az élet küzdelmeibe vitetnek, hogy megtépessenek és végül, a sárba tapostassanak, akármi szépek vagy szentek lettek légyen is új korukban. Az emberiség sohasem változik. Az ember —• Ádám fia — marad mindig ugyanaz, összességében változatlanul megvannak örökön-öröikké ugyanazok a jó és ugyanazok a rossz tulajdonságok. Az Idő folyama viszi, ragadja, hempergeti az Embert, nagy És egyszer a jó tulajdonságai úsznak a felszínen, egyszer rossz tulajdonságai és ez adja meg az Idő színét. Dicsőség annak, alku abba a korba születik bele, amelyben az erények kerülnek fölül; kárhozat annak, akit sorsa oly idősnek vet oda áldozatául, amely a bűnöket sodorja fölszínre. Ez utóbbi látja meddő Iküzködését a jóiknak ,s nemeseknek; bravúrjait a sikkasztóknak, hentes munkáját a gyilkosoknak, arcátlanságát a panamistáknak és kicsapongásait az emberek aljas szenvedelmeinek; látja a művészetben az önkény és önhittség szertelenségeit, az irodalomban az ízléstelen bombasztot és a megzabált pegazust; a közéletben ,a gyűlölséget és az egyéni érdek merész tülekedését, a gazdagság asztalán a szertelen luxust, a szegénységén ,az éhséget és irigységet; látja a társalgásban a ledérséget, a táncban az érzékiséget, a divatban a szemérem veszedelmét. Amaz pedig látja Széchenyit, Deákot, Kosssuthot, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Munkácsyt, Benczúrt, Székely Bertalant, Lisztet, Erkelt és fényes nemzedékeket és látja nemzete gályáját, kinccsel megrakodva büszkén úszni az idők folyamán még dicsőbb célok felé. A magyar ipar gyásza, Chorim Ferenc főrend, aki e hó 20-án halt meg 108