Uj Idők, 1926 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1926-04-04 / 14. szám - Zilahy Lajos: Grassalkovics (Vígjáték) / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

NALÁCZINE. Parancsoljon! Parancsoljon! NATURBURS. Csak egy falatot! Köszönöm szé­k­en. Óriás darabot vág magának és mohón eszi a kuglófot. NALÁCZINE. Felfigyel. Te, Katinka . . . Mintha valaki zörgetné a kaput. .. KATINKA. Figyel. Igen! NALÁCZINE. Átkiált a másik szobába. Bénigne! BENIGNE. Jön balról. Báróné asszonyom, két ismeretlen férfi áll az utcán. Egy idősebb és egy fiata­labb. NALÁCZINE. Bizonyára eltévesztették a házat. Mi nem várunk vendéget. BENIGNE. Kinéz az ablakon. De igen... Az egyiket már be is engedte a szolgálóleány. A másik kint maradt a kapuban. NALÁCZINE. Kik lehetnek? Hozzánk nem szok­tak ilyenkor vendégek jönni! WEBER ÜR. Belép jobbról. Túlzott egykorú ele­gancia. Mélyen, szertartásosan meghajol. Nevem voeberfeldi Weber Ézsaiás lovag, a Brechanville ezred kvietált főhadnagya. Ezidőszerint belső titoknok va­gyok Grassalkovics Antal herceg gödöllői udvarában és az ifjú Antal herceg mandátumából vagyok itt. Mindnyájan megrémülnek, felállnak, csak a natúr­burs eszi nyugodtan és teli pofával tovább a kuglófot. A fiatal herceg őkegyelmessége a mult heti lovasjáté­kon tetszésére méltatott egy fiatal hölgyet, akiről meg­tudtuk, hogy Naláczi Katinka bárónő, de Nalácz et Naláczfalva és hogy a kisasszony nemes és tiszteletre­méltó család tagja. A herceg ő kegyelmessége látoga­tásával óhajtja megtisztelni e házat és úri ismeret­ségbe óhajt lépni a kisasszonnyal. A herceg őkegyel­messége lent várakozik a kapuban és nincs okom ké­telkedni, hogy pár pillanat múlva a bejelentésem után őkegyelmessége e körben a legszívélyesebb fo­gadtatásra találand. Mélyen meghajol és gyorsan el. NALÁCZINE. Ájuldozva. Mi történik itt? Mi tör­ténik itt? NATURBURS. Nyugodtan eszi a kuglófot. Egy kis kávét tölt még magának. Meglötyögteti, hogy van-e még a kannában. BENIGNE. Izgatottan. Báróné asszonyom, én el­hárítok magamról minden felelősséget... én szólni akartam .. . én nem vagyok oka . . . engem kiküld­­tek ... Ez az úr itt nem Grassalkovics herceg, ez az úr egy közönséges szinész . . . mindez a fiatal bárónő könnyelműsége... én mosom kezeimet... én szólni akartam ... én mosom kezeimet. . . NALÁCZINE, Jézus, Mária... a botrány ... az én házamban .. . Bénigne ... azonnal küldessen el a policájfőnökért . . . Titkolnunk kell a botrányt... Izgatottan elmegy balra. BENIGNE. Utána megy. Én mosom kezeimet.. . Én mosom kezeimet... KATINKA. A naturburshoz ugrik. Az isten szerelmére ... meneküljön ... Meneküljön... NATURBURS. Még egy kis kávét tölt teli pofá­val. Miért meneküljek? KATINKA. Meneküljön, amíg nem késő . .. Na­rácziné nem ismer irgalmat... a policáj kezére jut­tatja kegyelmedet. . . NATURBURS. Meglötyögteti a kannát. Nincs még egy kis kávé? KATINKA. Szerencsétlen! Börtönbe kerül... Az ajtó felé figyel. Kétségbeesve megrázza a naturburs vállát. Meneküljön! WEBER ÚR. Belép. Megáll az ajtó mellett és je­lenti. Gyaraki Grassalkovics Antal birodalmi herceg úr őkegyelmessége, a felséges császár kamarása. NALACZINE, BENIGNE. Megjelentek balról. GRASSALKOVICS. Korhű, de túlzott öltözetben. Kissé közellátó, lornyett a kezében. Belép, megáll, meghajtja fejét. Üdvözlöm a nemes famíliát. NALÁCZINE. Elébe jön. Üdvözöljük hercegsé­gedet szerény házunkban. GRASSALKOVICS. Meghajolva. Részemről a sze­rencse, madame. Bénignehez, akit lornyetten keresz­tül néz. Kegyed az a szép fiatal bárónő, akit a múlt­kor . . . a pardon! Katinkához. Kegyed az a szép fiatal bárónő, akit a múltkor a lovas játékon láttam? Boldog vagyok, hogy személyesen üdvözölhetem. Bókolnak egymásnak. A naturburshoz, aki ülve maradt és még mindig eszik. És kegyelmed bizonyára rokon . . . NATURBURS. Nyugodtan felnéz rá, nem felel, tovább eszik. GRASSALKOVICS. Körülnéz. Szeretem a szép régi bútorokat és úgy látom, itt minden a nemes multat sugározza . . . NALACZINE. Zavartan. Igen ... igen . .. Bénig­nehez, mikor a herceg tovább ment és a képeket vizs­gálja. Bénigne . . . nem akarok botrányt. .. Nem aka­rom, hogy a herceg megtudja, hogy mi történt itt . . . Vezesse át őket a másik szobába . . . Mindjárt itt lesz a policáj főnök ... . GRASSALKOVICS. Egy képet nézve. Kitől való ez a kép? NALACZINE. A megboldogult nagyanyámtól. GRASSALKOVICS. Ő festette? NALÁCZINE. Nem. Őtőle örököltem. Bénignehez türelmetlenül. Bénigne! Int neki, hogy vigye át őket a másik szobába. Néha ijedten néz az ajtóra. BENIGNE. Érdeklik hercegségedet a régi búto­rok? GRASSALKOVICS. A régi bútorok? Loriyettjé­vel végignézi Bénignet. N­a! Kegyed mióta van a Na­láczi-ház szolgálatában? BENIGNE. 28 esztendeje. GRASSALKOVICS, összenéz Wéberrel. WEBER. Késő barokk. BENIGNE. Méltóztassék átfáradni a másik szo­bába. GRASSALKOVICS. Meglát valamit a vitrinben. Ah, milyen gyönyörű darab! Wéberhez. Nézze, ez az ezüst! Bénignehez. Meg szabad ezt néznem közel­ről? BENIGNE. Méltóztassék! Kiveszi és átadja. GRASSALKOVICS. Gyönyörű! Csodaszép! Szak­értelemmel vizsgálja, messze tartja magától, úgy nézi félszemmel. WEBER. Valódi műremek! Naláczinéhoz. A her­ceg őkegyelmessége szenvedélyesen gyűjti a szelen­céket. GRASSALKOVICS. Tiszta arany! Igazán boldog volnék, ha megvásárolhatnám! WEBER. Naláczinéhoz. Eladó? NALÁCZINE. Nem ... Nem eladó. De ha ... her­cegséged nagyon kedveli... ha mint ajándékot .. . GRASSALKOVICS. Latolgatja a kezében. Ó, mint ajándékot! Ajándéknak túlságosan értékes. Ha­nem tudja mit, báróné asszonyom, majd viszonozni fogom valamivel... NALÁCZINE. Igen ... ahogy parancsolja . .. Tü­relmetlenül int Bénignenek. Bénigne! GRASSALKOVICS. Átnyújtja a szelencét Wéber­nek, aki zsebrevágja. BENIGNE. Méltóztassanak erre, a másik szo­bába. .. GRASSALKOVICS. Nagyon érdekelnek a régi dolgok ... Elmennek. NALACZINE. Utánuk megy és becsukja az ajtót mögöttük. 370:

Next