Uj Idők, 1926 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1926-05-23 / 21. szám - Henry Bataille: Szerelmes esti álom. Fordította Karinthy Frigyes / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A férfi: Üres kíváncsiság csak a lanyha láng. A nő: Gondolja meg, hogyan hat ez miránk Hű olvasókra . . . A férfi: Ejnye, ejnye csak! A nő: Ugy­e meg akart halni? A férfi:­­ Mily szavak! A nő: Dehogynem . . . A férfi: Hagyjuk! A nő: Hiszen értem én — De mégis úgy van — látom a szemén. A férfi: Haszontalan dolog — miért izgatja édes? Egyszerű kis baj ez — szomorú és szegényes. Banális bánat — semmi! Tudok belőle százat. Nem kell hozzá regény, se hosszú magyarázat. Egy férfi meg egy asszony — szerettek és feledtek Aztán, jobbra meg balra, szépen útnak eredtek. A nő: Hogy lehet így beszélni? A férfi: Ugyan — hát hogy beszélek? A nő: Magáról azt mondják, hogy gyengéd, tiszta lélek Érzékeny, fájó . . . A férfi: Ó dehogy! A nő: És büszke ... A férfi: Nem én .. . higyje el . . . én nem . .. csak a tüske, Amit bennem feledtek. — De beszéljünk magáról. A nő: Nem, addig nem, amíg . . . úgy érzem, hogy elárul. A férfi: Nem látok fennforogni okot egyáltalán. Hisz az imént azt mondta, hogy már magát . . . A nő: Mégis, beszéljen róla .. . no, engem érdekel! Talán, Így jobban értjük egymást.. . beszéljen, érti? Kell! Nagyon szép volt? Milyen volt? írja le behatóbban. Egyszer láttam az utcán . . . Elég csinos, valóban. A férfi (fáradt sóhajjal): Én, aki megígértem és százszor megfogadtam. Hogy nem ejtem nevét ki — még suttogva se, halkan! Fekete név, sötét név — lemállott, mint a festék —­Miért idézni hát — e drága, tiszta estét. Már nem remélt varázsát minek összekuszálni? A szív gyógyul, higgyétek, ha tud magába szállni. Aprólékos, kitartó, csodás egy munka lássa, A lélek mély ölében egy emlék változása. Lassan megy, persze, lassan. Évek pergése mellett Nem is hinné az ember, egy illanó lehellet, Mily fájva, zsongva rezdül. .. sokáig ... elhaló. . .. Egy hervadó illat átködlik a valón ... De vége! Hálaisten! Kitéptem, gyökerestül! Világosan éreztem imént, mikor keresztül­léptem a küszöböt... A nő: Milyen lágy, megkapó Egy férfi, aki szenved ... oly csendes, mint a tó. Üljön le kérem, Ákos. Tudom, szereti ezt A csendes félhomályt.. . ha alkonyulni kezd. Azért rendeztem így. S míg a perc percet őröl, Jöjjön közel s beszéljen nekem ... (Szünet, csábító mosollyal.) Arról a nőről., A férfi: Ne ... nem ... ne többet erről. Nagyon kérem, elég! Időszerűtlen emlék — fellángol és elég Szemében és szavában. Rossz pénz volt, csempt csorba Valahol elvesztettem, ott lent, az utcasorba. Hogy is lehetne itt beszélni, itt e bájos Fészekben, ahol minden oly otthonos, lakályos. Szerelmek rózsakertje és én benne kiskirály! Minden zugocska csábít és csókra inspirál — — Mert majd szeretni fogjuk egymást, úgy-e, mi ketten. / Szeretni és csókolni, úgy-e, eszeveszetten? . .. Ó, selymek és virágok, ó, illatos keret Egy drága, drága nőnek, ki csókol, mert szeret! Ó, fülledt vánkosok, ha feldúl egy garázda És fulladó gyönyör — ó, százszor szent barázda, Amit hasít közétek a szenvedély ekéje — Váratlanul kapott csók fanyar, könnyelmű kéje! Ó, ízek legjobb íze — a tébolyult zamat. Fokozd és csillapítsd lappangó lázamat! Mert ez a szerelem — a többi. .. csupa téboly — Minden esetből látom, — nemcsak a magaméból. Ha mondom, higgye el — már semmi sincs belőle. E boldog kis zugocska, hogy is félhetne tőle? Kisértet volt, hazugság — már szét is folyt a képe, Ha homlokom lehajtom két meztelen kezébe: A nő (gyengéden felemeli a fejét): Az ám, drága barátom — csakhogy e büszke homlok Mögött egy agyvelő van — oly lázas, furcsa, bomlott... Oly félős, idegen — forrongó, furcsa katlan. Most értem igazán, milyen csodás, szokatlan Agyvelő, ami alkot — teremtő értelem — A férfi (szenvedéllyel). Mert ilyen szépen jött —­ és ilyen hirtelen. Hogy így magunk vagyunk — becsukva és le­zárva — Magunk, magunk ... de szép szó! hogy zeng! akár a hárfa! Mily kedves szó: magunk! A nő (sóhajjal): Magunk! A férfi (magához vonja): És most a szót. A mindent elsöprő, varázsos, lángolót! Derék, öreg kis szó, rosszat ki szólna rála? Felséges szó, derék szó, szép szó, szavak királya! Idézlek, ősige, ki őskorból eredsz , örökké élni fogsz! Idézlek, szólj! A nő (elgyöngülve hajtja fejét a vállára, rebegve ta­lálja ki a rímet): Szeretsz? (Ebben a pillanatban a kertablakot benyomja a szél. A függönyök megmoccannak — halk hullámzás vonul függönyről-függönyre. A szoba borzong.) A nő: Mi az? A férfi: Ó, semmi, csak... mintha a függöny széle Meglibbent volna ... A nő: Nyárutói szélbe­n A férfi: A szél . . . igen, a szél ... az bong és zeng, a szellő, Hajunkat borzoló, halkan, hosszan neszellő, Árnyék, elven árnyék ... derengő suttogás A csillárok üvegcsengő közt. . . A nő (az ablakhoz megy): Csodás! (Most a fenékajtót elzáró függöny meglibben, mintha a szél emelgetné. A sötét folyosó hátteréből halvány, bizonytalan körvonal­­ aukul ki. Ez a fényfolt lassan alakot kap, megnő, egy nő alakját veszi fel, — ama nő alakját, akit felidéztek.) A férfi: Mélységes est! A messzi horizont, Egy búcsúzó világ, mit nem látunk viszont! Reményeink világa — igaz — mély, mint a tenger. Maga nem érzi így? ... Ilyenkor lát az ember Parányi sok csirát... meghalnak és születnek. Köröttünk lengenek és bennünk is .. . A nő: Szerelmek. .4 férfi: Hajnalkék pirkadás . .. A nő: Jövő napok! A férfi: Csak egy! .4 nő: Csitt, vad, mohó gyerek ... csitt, szót se, egyre megy Hallgatni.. . 578

Next