Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1927-08-21 / 34. szám - Feszty Árpádnc Jókai Róza: Jókai úton / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
Égtek lázban, mámorban, minden házkövet megcsókoltak volna, ami a színes, ragyogó, meseszerű és mégis igaz múltról beszélt. őket Párizsban látni még nagyobb élvezet volt, mint Párizsban járni. De aztán ez a szép idő is elmúlt. Jött megint a Langer-PufT még sötétebb háttérrel: az öregedéssel. Megint múltak az évek, hosszú évek, amíg eljött a harmadik utazás, a legderültebb, a legbékésebb: a tátrai kirándulás. Kocsin tettük meg az utat Pozsonytól Tátra-Füredig, jó barátok szeretete, hódolata, lelkesedése közepette. Apa regényeihez szükséges adatokat, impressziókat akart gyűjteni a régi városokban, kastélyokban, várakban. Amerre ment, mint egy „szézám nyílt meg" varázsszóra tárultak fel előtte a régi képtárak, családi könyv- és levéltárak jól bezárt ajtói. És megnyíltak a kincsek őrzőinek szívei is. Megható, gyönyörű utazás volt. Nagyanyám szelíd, elégedett, papa pedig boldog, boldog volt és úgy élvezte az eléje tálcán hozott titkokat, érdekes történelmi adatokat, mint egy gyerek, akit tündérországba vezetnek. És aztán egyszer Jókai özvegy lett. Háromheti nehéz, mind nehezebb aggódás, virrasztás után egyedül maradt velem. Összetörve testileg, lelkileg. A doktorok rámparancsoltak, el kell vinni valahová, messzire, mert nagy baj lesz. Más levegő, más környezet, más vidék kell neki. Jött az Utazás egy sírdomb körül. Menni, menni, addig menni, míg elfelejti a haldokló feleség lehetetlen szép szemét, amint utoljára ránéz. Amíg megtanul aludni, tán írni is. De ez az utazás egészen más volt. Nem haragudott, ha azt mondtam: Korán van kimenni a vasúthoz! Semmiért, semmiért sem haragudott és semmiért se volt ideges. Jött velem szelíden, csendesen, minden iránt közönyösen, mint egy beteg kis gyerek az anyjával. Nagyanyámnak nevezett, a kezemet fogta s halál percétől fogva folyton, folyton mellette kellett a lennem. Még éjjel sem bírt egyedül maradni. Díványon vetettem magamnak ágyat nála. Rettenetes éjszakái voltak. Ha elaludt, rémlátásokra ébredt s akkor csitítani kellett, mesélni neki, mint pici gyereknek, cirógatni forró homlokát, megcsókolni szép fehér kezét. — Már mindjárt reggel lesz, megyünk Olaszországba, ahol szebben süt a nap, szebb virágok nyílnak, ott meg fog erősödni, fog tudni enni, aludni, tán még írni is! Mert az volt a rémképe, az elől menekült, hogy a felesége nélkül nem fog tudni dolgozni. Hogy kínozta, gyötörte ez a rém! Veronában álltunk meg először. November vége, köd. Verona komor szépsége nem az, amit ő keresett. A legszebb szálló legdíszesebb szobájában, antik bútorok között vacogtunk, fáztunk, féltünk egész éjszaka. Tovább, tovább, a nap felé. Egyenesen Nápolyba. Veronában még oly gyenge volt, hogy nem tudott a kocsiból kiszállni, úgy kellett kiemelni, támasztani a lépcsőn. Nápolyban, az Úristen kék ege, gyöngyházas, aranyos, szatír tengere várta s az élet forrása, beteg lelkek gyógyítója meleg sugarával betakarta, virágaival, csigáival gyönyörködtette. És mindnyájunknak: napnak, tengernek, virágnak, csigáknak, nekem, nagy segítségünkre volt egy lelkes fiatal tudós, Apáthy István, aki ott dolgozott a Villa Nationale-ban Dörnernél. Ő nemcsak a vidék minden vonat, hajó, bárka, kocsi menetrendjét, járását ismerte, amivel a javuló Jókai idegességét segítette levezetni, de otthon volt a tenger bűbájos, csodás világában is. Tudott mesélni a természet, a tenger határtalan csodáiról s be is tudta mutatni fantasztikus alattvalóit a „Csigák regénye" írójának. Ez volt a legjobb fegyver a rémek ellen való harchoz. A kirándulások alatt a botanikus, biológus, író kezdett rózsaszínű lenni, tudott mosolyogni. Tréfált! És amikor egy reggel a régi „Oroszlánszívű Richárd-Jókai" módra, pörölni kezdett, hogy így-úgy, lekésünk, boldogan kiáltottam fel: — Pápikám, megmentettük magát! Már külön szobában is alhatott, nem félt az éjszakától. Már csak az önbizalma hiányzott, hogy leüljön írni, ceruzát vegyen a kezébe. De egy szép, nevető reggelen megtörtént ez a csoda is. Mikor jó reggelt jöttem neki kivánni, az íróasztala előtt találtam. írt. Az életben ritkán éreztem ekkora örömet. Most már igazán meg van mentve. Nem hiába tettem le az ecsetet, — nem volt hiába semmi. Napról-napra többet írt és napról-napra többet pörölt. — Nincs még itt a kocsi? Lekésünk. Róza, hol vagy? Még nem öltöztél fel? És hol késik a Pista? (Apáthy.) El fog menni a vonat az orrunk előtt. Ott pedig: — Róza, hova mászol? Le fogsz esni, mi lesz akkor velem? Pista, vigyázz arra a lányra. Még kitöri a nyakát. Napról-napra jobban belekapcsolódott az életbe, kezdte megint szeretni, élvezni tudni. Az étvággyal volt még baj. A legjobb szállóban laktunk, gyönyörű szobában, s hófehér kesztyűs pincérek hozták a szemre gyönyörű, de ízetlen, unalmashotelkosztot. Rá sem tudtunk nézni. De Apáthy ezen is segített. Elvitt egy pompás kis Trattoriába halat enni. Jó, igazi olasz ételt, becsületeset, ízeset. Ez adta meg a végső lökést. A test is erősödött, felfrissült. Ezentúl minden az oroszlán jegyében folyt le. Majd elvitt ugyan az ördög a szabadmozgás, futás, úszás, mászás vágyától, de milyen boldogság volt a napnak minden perce, amikor egy vagy más apróságból újra jelét adta annak, hogy az állapota javul. Javul! Mert nagyon Grand seigneur-módon utazott, — fogyni kezdett a pénzünk. Hazautazásra kellett Utolsó kirándulásunkra gondolni, készültünk, Sorrentóba. Itt töltöttem leányéletem két legköltőibb napját. Egy kis, öreg, fecskefészek módjára a hegy tetejére ragasztott albergójában laktunk, a cocumellában. Algírban is képzelhette volna az ember magát Azon a csodás helyen, azzal a nagy, jó, csodálatos emberrel. — fiatalnak, hálásnak lenni, ezt az öreg embert olyan nagyon szeretni, ez valami olyan, a prózai felületes emberek előtt tán elképzelhetetlen tiszta, nagy érzéseket keltett bennem, amilyeneket nagyon ritkán érezhetnek emberek. Így élhettek a primitív görögök, ilyen tökéletes összeolvadásban a széppel, a természettel. 202-