Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1927-08-21 / 34. szám - Feszty Árpádnc Jókai Róza: Jókai úton / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
Jókai úton írta: Feszty Árpádné Jókai Róza Van-e a fülemilének epéje? S ha van, mikor veszi hasznát? Váljon a fülemile is nem akkor lesz-e dühös, ha vándorolnia kell? Mert Jókai, a fülemilék szelid szemű apja csak akkor jött indulatba, ha utazott. S mivel szokatlan tünemény volt, ha haragudott: a harag „jól állt neki". Gyönyörű szeme ilyenkor villámokat szórt. Puha lépései egy porosz katona energiájával döngették a földet. Ilyenkor csak parancsoló módban beszélt. Egyszóval: inkább hasonlított oroszlánszívű Richárdhoz, mint Jókai Mórhoz. Nem félt senkitől. Még attól se, hogy valaki megneheztel, hogy valakivel — Isten ments! — igazságtalan lesz. Nem félt még ... még a feleségétől se. Ismeretlen, új ember volt az utazó Jókai. Az utazás célja, időtartama, fontossága nem tett különbséget. Maga az a szó: „vasút", — a közönyös, minden halandónak egyforma, pontos menetrend — mint valami ismeretlen, kemény, józan hatalom leigázta s idegessé tette. A mosolygó kék tengert sötét hullámokra korbácsolta. Megszokta egész életében, hogy a kocsi ott várjon rá türelmesen a kapuja előtt reggeltől-estig. A vasutat egy, az életébe erőszakkal belenyúló erőnek érezhette. Laborfalvy Róza is nehéz útitárs volt. Mikor az ura életét kellett megmenteni a forradalomban, ment betegen, árkon-bokron keresztül, vele, utána, érte. Ment volna tán tüzes sárkányon is. Nagy idők nagy asszonya volt ő. De békés viszonyok között: csomagok, szokások rabja. Ragaszkodás apró szokásaihoz, rendes életéhez, ágyához, fiókjaihoz, állataihoz, cselédeihez, s a félelem a sok csomagtól: az otthonhoz szegezték. A Pestről Füredre való minden évben ismétlődő utazás mint vészes árny borult minden utazási hajlandóságra az év többi részében. Dehát nem is csoda, hogy félnek azok az utazástól, akik 30—40 darab poggyásszal indulnak útra! Mert ők legalább annyit vittek magukkal. A csomagok közt volt olyan, amely ugatott, nyávogott, csipogott, fütyült, virágzott. És mennyi törékeny és mennyi folyékony csomag akadt ott! Befőtt, méz, bor, lekvár, kávé. Nagy kutya, „aki" nem akar kutya-rekeszben utazni s kit Apának kell szándékai megváltoztatására bírni. Kis cica, aki nyávog és nem akar a kosarában megmaradni! És a sok, megszámlálhatatlan ártatlan csomag! Kalapskatulya, kis cekker, nagy cekker, esernyőtartó, cilindertok, úti elemózsia, sült liba, kenyér, pogácsa, sonka, stb. stb., mind külön kicsi, kisebb, nagyobb és még nagyobb csomagokban. Valóságos bevándorlás! Mama* volt a fővezér. A váróterem ajtajában állt és az ő haditerve szerint fejlődtünk fel. Papa generális, szobaleány, szakácsné és én: mi voltunk a hadsereg. A felelősség papán volt. Mi csak cipeltünk, halálmegvetéssel, rogyásig. * E cikk szerzője: néhai Feszty Árpád felesége, Feszty Masa festőművésznő édesanyja: Jókai Róza, aki Jókai Mór feleségének, Laborfalvy Rózának unokája volt, de a Jókai-házban nevelkedvén. Jókait, nevlő atyját, Papának nagyanyját, nevelőanyját, Laborfalvy Rózát pedig: (Papinaki. Mamának szólította s e cikkében is többször így említi. Papa vigyázott rá: nem törött-e el, nem fulladt-e meg valami? Mama a hordárokkal pörölt. Egyszóval, a Jókaiék utazása ravasz egy dolog volt. Nem csoda, ha már két nappal azelőtt komoran járkáltak, mert útra készült az egész család ija-fia. És úgy kifáradt ebbe a két napba, hogy nem igen volt kedve kéjutazásra menni. Mégis, erre is sor került, mégpedig fiatal leányságom ideje alatt háromszor is. Először Rómába mentünk (akkor még gyerek voltam, tán 12 éves), másodszor Párizsba, 16 éves koromban, harmadszor pedig a Tátrába. Az elsőre halványan emlékszem. Eszeveszett rohanások a vonatnál és sárga sajt, sok-sok sárga sajt, persecutti (baracksajt), amiből rettenetes mennyiséget vásárolt össze mama valamelyik állomáson, hazajövet s otthon elárasztottuk vele az egész világot. Arra is emlékszem, hogy útközben folyton éheztem, mert minden étkező állomáson ott kellett hagyni a kifizetett ebédet, nehogy lekéssük a vonatot s aztán a kocsiból nézhettük, hogy milyen vígan csörgeti többi utas odalenn a villáját. (Akkor még nem volt a étkezőkocsi.) Azt hiszem, nagyanyám részéről sok becsületsértő nyilatkozat eshetett vasutak, olaszok és olasz vasutak, divat és olyan bolondok ellen, akik a kényelmes otthont elhagyva, beülnek a piszkos, lármás, idegölő masinába. De arra is emlékszem, hogy soha olyan békés harmónia nem volt közöttük, mint az alatt az út alatt, amíg ki nem szálltak a vonatból. Megtaláltak mindent, ami lelküket a történelem, a természet, a népszokások összekötötteszeretetét. Hatalmas érzéseket oszthattak meg egymással. Talán olyan intenzíveket, mint amilyenek a fiatal évek nagy, drámai kiélései voltak. Olyankor, azt hiszem, az író és a színésznő nem érezték a korkülönbség tragédiáját. Lelkük újra összeforrt, szállt együtt. Azt hiszem, a Jókai-párnál meghatottabb utazók alig jártak a Colosseumban, a Monte Palatínuson, a fórumon. Meg is érzik ez az Egy az Isten csodás, színes leírásában. De azután eltörpült ez a szép álom is. Volt, nincs. Múltak hosszú, szürke, sötét évek a utcában. Langer Puffot játszottunk évről-évre. Stációestéről-estére s emlegettük a szép, nagy órákat a távol kék ég alatt. Egyszer aztán megint erősebb lett az utazási vágy a vasút-csomag-rémnél. Új izgalom, tanácskozás, pakolás. Utazunk Párizsba! Egy évig készültek rá papa, mama. Egy évig olvastak francia memoárokat, történelmi tanulmányokat. Kisujjukban volt az egész francia história. Érdekes: Napoleon Jókait nem foglalkoztatta, de az összes francia király-udvarok minden véres, aranyos és csipkés titka, emléke kimondhatatlanul. S ami a legkülönösebb: Laborfalvy Rózát, a nagyasszonyt, a szigorú, igazán puritánná lett nagyasszonyt még jobban. A A«-nak nem bocsájtott meg semmit. Gyűlölte minden frivolitását. De a Multat. — mert történelemmé lett, — egészen más szemmel nézte. A színészeten, hazán és konyhán kívül, a világ 200-