Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1927-08-21 / 34. szám - Feszty Árpádnc Jókai Róza: Jókai úton / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, bírálatok

Jókai úton írta: Feszty Árpádné Jókai Róza Van-e a fülemilének epéje? S ha van, mikor veszi hasznát? Váljon a fülemile is nem akkor lesz-e dühös, ha vándorolnia kell? Mert Jókai, a fülemilék szelid szemű apja csak akkor jött indulatba, ha utazott. S mivel szokatlan tünemény volt, ha haragudott: a harag „jól állt neki". Gyönyörű szeme ilyenkor villámokat szórt. Puha lépései egy porosz katona energiájával döngették a földet. Ilyenkor csak parancsoló módban beszélt. Egyszóval: inkább hasonlított oroszlánszívű Richárdhoz, mint Jókai Mórhoz. Nem félt senkitől. Még attól se, hogy valaki megneheztel, hogy valakivel — Isten ments! — igazságtalan lesz. Nem félt még ... még a felesé­gétől se. Ismeretlen, új ember volt az utazó Jókai. Az utazás célja, időtartama, fontossága nem tett különbséget. Maga az a szó: „vasút", — a közönyös, minden halandónak egyforma, pontos menetrend — mint valami ismeretlen, kemény, józan hatalom leigázta s idegessé tette. A mosolygó kék tengert sötét hullá­mokra korbácsolta. Megszokta egész életében, hogy a kocsi ott vár­jon rá türelmesen a kapuja előtt reggeltől-estig. A vasutat egy, az életébe erőszakkal belenyúló erőnek érezhette. Laborfalvy Róza is nehéz útitárs volt. Mikor az ura életét kellett megmenteni a forra­dalomban, ment betegen, árkon-bokron keresztül, vele, utána, érte. Ment volna tán tüzes sárkányon is. Nagy idők nagy asszonya volt ő. De békés viszonyok között: csomagok, szokások rabja. Ragaszkodás apró szokásaihoz, rendes életéhez, ágyához, fiókjaihoz­, állataihoz, cselédeihez, s a féle­lem a sok csomagtól: az otthonhoz szegezték. A Pestről Füredre való minden évben ismétlődő utazás mint vészes árny borult minden utazási haj­landóságra az év többi részében. Dehát nem is csoda, hogy félnek azok az utazás­tól, akik 30—40 darab poggyásszal indulnak útra! Mert ők legalább annyit vittek magukkal. A csomagok közt volt olyan, amely ugatott, nyávogott, csipogott, fütyült, virágzott. És mennyi törékeny és mennyi folyékony csomag akadt ott! Befőtt, méz, bor, lekvár, kávé. Nagy kutya, „aki" nem akar kutya-rekeszben utazni s kit Apának kell szándékai megváltoztatá­sára bírni. Kis cica, aki nyávog és nem akar a kosarában megmaradni! És a sok, megszámlál­hatatlan ártatlan csomag! Kalapskatulya, kis cekker, nagy cekker, esernyőtartó, cilindertok, úti elemózsia, sült liba, kenyér, pogácsa, sonka, stb. stb., mind kü­lön kicsi, kisebb, nagyobb és még nagyobb csoma­gokban. Valóságos bevándorlás! Mama* volt a fővezér. A váróterem ajtajában állt és az ő haditerve szerint fejlődtünk fel. Papa generá­lis, szobaleány, szakácsné és én: mi voltunk a had­sereg. A felelősség papán volt. Mi csak cipeltünk, ha­lálmegvetéssel, rogyásig. * E cikk szerzője: néhai Feszty Árpád felesége, Feszty Masa festőművésznő édesanyja: Jókai Róza, aki Jókai Mór feleségének, Laborfalvy Rózának­ unokája volt, de a Jókai-ház­ban nevelkedvén. Jók­ait, nevlő­ atyját, Papának nagyanyját, nevelő­anyját, Laborfalvy Rózát pedig: (Papinaki. Mamának szólította s e cikkében is többször így említi. Papa vigyázott rá: nem törött-e el, nem fulladt-e meg valami? Mama a hordárokkal pörölt. Egyszóval, a Jókaiék utazása ravasz egy dolog volt. Nem csoda, ha már két nappal azelőtt komoran járkáltak, mert útra készült az egész család ija-fia. És úgy kifáradt ebbe a két napba, hogy nem igen volt kedve kéjutazásra menni. Mégis, erre is sor került, még­pedig fiatal leány­ságom ideje alatt háromszor is. Először Rómába mentünk (akkor még gyerek voltam, tán 12 éves), másodszor Párizsba, 16 éves koromban, harmadszor pedig a Tátrába. Az elsőre halványan emlékszem. Eszeveszett ro­hanások a vonatnál és sárga sajt, sok-sok sárga sajt, persecutti (baracksajt), a­miből rettenetes mennyiséget vásárolt össze mama valamelyik állomáson, hazajö­vet s otthon elárasztottuk vele az egész világot. Arra is emlékszem, hogy útközben folyton éheztem, mert minden­­ étkező­ állomáson ott kellett hagyni a kifize­tett ebédet, nehogy lekéssü­k a vonatot­­­­ s aztán a kocsiból nézhettük, hogy milyen vígan csörgeti többi utas odalenn a villáját. (Akkor még nem volt a étkezőkocsi.) Azt hiszem, nagyanyám részéről sok becsület­sértő nyilatkozat eshetett vasutak, olaszok és olasz vasutak, divat és olyan bolondok ellen, akik a kényel­mes otthont elhagyva, beülnek a piszkos, lármás, idegölő masinába. De arra is emlékszem, hogy soha olyan békés harmónia nem volt közöttük, mint az alatt az út alatt, amíg ki nem szálltak a vonatból. Megtaláltak mindent, ami lelküket a történelem, a természet, a népszokások összekötötte­szeretetét. Hatalmas érzéseket oszthattak meg egymással. Talán olyan intenzíveket, mint amilyenek a fiatal évek nagy, drámai kiélései voltak. Olyankor, azt hiszem, az író és a színésznő nem érezték a korkülönbség tragédiáját. Lelkük újra ös­­szeforrt, szállt együtt. Azt hiszem, a Jókai-párnál meghatottabb utazók alig jártak a Colosseumban, a Monte Palatínuson, a fórumon. Meg is érzik ez az Egy az Isten csodás, színes leírásában. De azután eltörpült ez a szép álom is. Volt,­­ nincs. Múltak hosszú, szürke, sötét évek a utcában. Langer Puffot játszottunk évről-évre. Stáció­esté­ről-estére s emlegettük a szép, nagy órákat a távol kék ég alatt. Egyszer aztán megint erősebb lett az utazási vágy a vasút-csomag-rémnél. Új izgalom, tanácskozás, pakolás. Utazunk Párizsba! Egy évig készültek rá papa, mama. Egy évig ol­vastak francia memoárokat, történelmi tanulmányo­kat. Kisujjukban volt az egész francia história. Érdekes: Napoleon Jókait nem foglalkoztatta, de az összes francia király-udvarok minden véres, ara­nyos és csipkés titka, emléke kimondhatatlanul. S ami a legkülönösebb: Laborfalvy Rózát, a nagy­asszonyt, a szigorú, igazán puritánná lett nagyas­­szonyt még jobban. A A­«-nak nem bocsájtott meg semmit. Gyűlölte minden frivolitását. De a Multat. — mert történelemmé lett, — egészen más szemmel nézte. A színészeten, hazán és konyhán kívül, a világ 200-

Next