Uj Idők, 1929 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1929-12-22 / 52. szám - Hegedüs Lóránt: "Jókai és Laborfalvi Róza" / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, bírálatok; kisebb közlemények

han­em Magyarok és a „népek királya" itt nem az agyonfestett Agamemnon, hanem Árpád, a pedig az ő fejedelemmé választása. Mindez történet messze elütött az akadémia hő kívánságaitól, amelyeket az a tévelygő fiatalokkal szemben támasztani nem szű­nt meg. Mindezekből csak annyit akarunk megállapí­tani, hogy a pozsonyi fiatal festő ilyen magyar dol­gokról ábrándozott. A magyar történeti művészet felé tört. Ilyesmihez sok mindenféle kell, elsősorban a Madarász Viktorok és Székely Bertalanok tehetsége, érzésvilága. Ezt a beesés portékát a sors nem mindenkinek méri egy­forma mértékben. Herbsthoffer nem érte el az ő rang­jukat. Ahhoz sem volt annyi ereje, hogy Párizsban töltvén élete túlnyomó részét, továbbra is azoknak az ideáloknak szentelje minden művészi erélyét, amelyek egykor ifjú ember korában lelkesítették. E tekintetben nem hasonlítható sem Munkácsyhoz, sem Szinyeihez. Valahogyan gyökerét veszthette a Szajna ragyogó partjain. Közömbösített lett a művészete. De talán így is érdekelhet minket, ha másként nem, legalább mint kortörténeti jelenség.­ ­ ISO - Jókai és Laborfalvi Róza" — Édesanyám Emlékiratairól — írta: Hegedűs Lóránt Az Új Jílők szerkesztősége lapunk jövő évfolya­mában kívánja közzétenni jó anyám, Jókairól és Laborfalvi Rózáról szóló, bensőséges feljegyzéseinek legszebb részeit. Én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy erről a naplóról ítéletet mond­jak. Mégis azt hiszem, nem vagyok elfogult, amikor azt állítom, hogy a­­ magyar irodalom sok hibájának — ferdeségének, szűkszívűségének, folytonos ismétlődéseinek — egyik fő oka az, hogy a magyar emlékirat-irodalom arány­lag szegény, különösen a meleghangú női memoárok hiányzanak belőle. A francia irodalom az ő világod­ átfogó nagysá­gát elsősorban annak köszönheti, hogy ezernyi memoár­­ megsárgult, lehullott levele tette televénnyé a talajt, amelyből úgy a francia történetírás, mint a francia szépirodalom kisarjadzott. Sem Hyppolite Taine nem írja meg soha­­ világhíres művét, A Jelen­kori Franciaország Alakulásáról, sem Daudet nem beszéli el a m­alom történetét, sem Anatole France nem gyúrja ki sem Coignard abbé, sem Bergeret ta­n­ár úr alakjait, ha nincs meg a memoároknak ez a nagyszerű tömege. S­ miután anyám feljegyzései egy meleg, rokoni szíven át világítják meg a nagy magyar költő legben­sőbb életét, úgy gondolom, hogy ebből a szempont­ból az emlékiratok hézagot pótolhatnak. Amikor e feljegyzések megkezdődnek, s anyám emlékezőképessége kirobban a gyermeki öntudatlan­ságból, akkor a Jókay-család feje özv. Jókay Józsefné, Pulay Mária volt, Jókai anyja, dédanyám. Jókai atyja, Jókay József részt vett a napóleoni hábo­rúban, Győr mellett vitézül harcolt, a csatában meg is sebesült, s bár ebből a sebéből kigyógyult, a csalló­közi zsombékos mocsarakban való táborozás közben malária lázt szerzett s így a Jókay-családban egészen szokatlan korban, aránylag fiatalon hunyt el. Halála után özvegye vette át a család vezetését, az a magyar nagyasszony, aki dolgaiba beleszólást nem enged, birtokát maga vezeti, magyar jussát nem hagyja és feketekötésű bibliájával áll őrt a család felett. Amikor Komárom ideiglenesen idegen uralom alá jutott, — hi>gy megismétlődik a t történelem! — s a nagyhatalmú osztrák adminisztrátor törvénybe idézte — őt, Pulay Máriá­t, magyar táblabíró özvegyét, magyar táblabíró leszármazottját, az egykor várúr Jókay-család fejét, akkor a nagyasszony a német Beamternek válaszul hamus kenyeret küldött. A sze­gény német tisztviselő, nem ismervén hazai szoká­sainkat, megkérdezte tőle: mit jelent a hamus kenyér. Jókay Józsefné megmondta: — Nálunk hamus kenyeret a veszett kutyának s­zokás adni. Nem is idézték többet törvénybe Pulay Máriát. Jókai anyjának hatása fiára, Móricra rendkívüli volt. Jókai, mint minden igazi költői lélek, egész éle­tén át női varázs hatása alatt állott; mert Timea is élt, Noémi is élt. Éltek és meghaltak. Ha nem haltak volna meg, most nem lennének halhatatlanok. De egész hosszú élete alatt, összes nőalakjai közül senki sem hatott rá oly mélyen és oly maradandón, mint az édesanyja, ő az a nagyasszony, aki első regényei­ben, a Hétköznapokban és a Politikai divatokban szerepel, ő tölti ki az „Emlékeim" című munkájának nagy részét és még hajlott korában is Jókai sokszor behunyta szemét és sokszor gondolkozott azon: „Mit szólna ehhez édesanyám". De ez a rendkívüli hatás nem szorítkozott csak Jókai Mórra. Nagyapám, Jókay Károly is, még 89 éves korában is szokszor azon elmélkedett, hogy mit tanácsolna most az édesanyja, akinek hatása Petőfi Sándorra is átragadt. És ne vegye senki túlzásnak, ha azt mondom, hogy habár mi, a dédunokák soha­sem ismertük a nagyasszonyt,­­— hiszen már több, mint 70 éve porlad a komáromi temetőben, — mégis életem legnehezebb pillanataiban, akárhányszor arra ocsúdtam fel, hogy ő még mindig él és mai­yar jus­sával és fek­etetáblájú bibliájával még mindi­g ural­kodik. Abban az időpontban, amelyben az emlékiratok kezdetüket veszik, Jókay Józsefné kitagadta házából fiát, Móricot. E családi viszálynak oka Jókai első há­zassága volt Laborfalvi Rózával, amelyet anyja nem helyeselt és nem tudott megbocsájtani. A Petőfi Sándor és Jókai Mór utolsó összekülön­bözésének oka is ebben keresendő. Ezt az okot Petőfi Sándor hosszú levélben adja elő. A levelet, amelyet Petőfi Jókai anyjához írt, jó anyám annak idején csa­ládi iratai közül a Petőfi—Jókai-múzeumnak adta át. Ebből világosan kitűnik, hogy Petőfi és Jókai sem politikán nem vesztek össze, sem költői útjaik nem tértek el egymástól, hanem az történt, hogy Petőfi Jókaival szemben Jókay Józsefné pártjára állott, mert nem tudta magát kivonni a nagyasszony szug­gesztiója alól. 778

Next