Uj Idők, 1930 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1930-02-16 / 8. szám - Falu Tamás: Nagyanyám / Versek - Hegedüs Sándorné Jókay Jolán: Liszt Ferenc vacsorája Jókaiéknál / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek; kisebb közlemények

Liszt Ferenc vacsorája Jókaiéknál Hegedűs Sándorné Jókay Jolán rendkívül érdekes kéziratos feljegyzéseiből közöljük ezt a bájos részletet. Hősei: Jókai, a költő­fejedelem, Liszt, a zene fejedelme és Laborfalvi Róza, a dh­áma királynője. y^Jí^x^^ 1874-ben, mikor Jókai a „Holt költő szerelme"-[ megírta, felkérték Róza nénit,*­ hogy szavalja el egy Liszt-hangversenyen ura gyönyörű költeményét Petőfi-szobor javára. Az öreg Ábrányi Kornél felkérte a Liszt Ferencet, hogy zenésítse meg ezt a költeményt és melodrámának szavalja el a néni. Mikor a költe­mény már meg volt zenésítve Liszt Ferenc által és le is kottázva, ismét eljött Ábrányi, megkérdezni nénit, hogy mikor jöhet el Liszt Ferenccel a verset pró­bálni, amit a Redoute-ban tartandó nagy hangverse­nyen fognak előadni. Róza néni kijelölt egy napot és kérte, hogy próba után legyen szerencséje a tisztelt urakhoz vacsorára, amit Ábrányi megköszönt Liszt nevében is. A próba napján nagy futás-fótás volt a háznál és a nagy kérdőjel, hogy mit főzzünk Liszt Ferencnek, amit meg tud enni, mert egy foga sem volt. Bátyám**) odaszól: — Hát főzzetek babot, azt ha jól megfőzitek, nem kell hozzá fog. Gyönyörű asztal volt terítve, a sok régi ezüst­tálak, kosarak, állványok és pokálok, mind elő­sze­dettek az üveges szekrényekből, de Róza néni szeme úgy járt, mint a tüzes kígyóé, nehogy vagy egy csé­sze füle, vagy egy tányér eltörjön. Volt egy nagy né­met szobaleány, aki már vagy tíz éve a háznál volt, a Mári. A próbaestélyen kiállítják Márit a kapu al­jába, hol egy petróleumlámpa égett, hogy ott várja Liszt urat és vezesse be a szobába, ha eljön. Mári a bevezetést úgy értelmezte, hogy a vendég urat karon kell fogni és bevezetni. Mikor a művész kocsija meg­érkezik, Mári kinyitja a kaput és azzal megfogja Liszt karját: — Na kumens Pácsi! Sötét is volt, az egy lámpa nem nagy fényt ter­jesztett, Liszt félre lépett.­­— Kumens nur Pácsi, prauhens nix zu fürchten! Mikor kiérnek az udvarra a kapu alól, hát egy kutya valahogy kiszabadult és egyenesen nekiszalad Lisztnek. Ez kirántja karját Mári kezéből és szalad a legközelebbi ajtónak, Mári utána és folyton kia­bálja: — Nit tart Pácsi! Dej a Pácsi nem áll meg, csak rohan, míg végre Mári ismét elfogja és vezeti a folyosóajtó felé, egyik kezével a kutyát fogja, másikkal Liszt karját. Mire a folyosóajtóhoz értek, ott kinyitja az ajtót és betolja rajta a nagy művészt: — Na, jetz ta gehns eini! . De ekkor már bátyám jött elébe, hallva a kutya­ugatást, gondolta, hogy ez a vendégnek szól. A hosszú folyosó kövére télen a hideg, ellen deszkapadló volt rakva, de minden szál deszka külön állt, és így ha egyik deszka végére ráléptek, annak a túlsó vége felugrott a levegőbe és míg végig nem szaladt rajta az ember, addig a legelképzelhetetlenebb hangokon zörgött. A kutyától megrémült művész még jobban megijedt, mikor a deszkazörgést meghallja lábai alatt és minél gyorsabban lépett, a deszka annál jobban zörgött. Végre bevezeti bátyám néni szobá­jába. Róza néni a maga megszokott fejedelmi modo­a­rával fogadja a nagy művészt, Isten hoztával. Mire művész németül felelt. Néni nagy csodálkozva kérdi: — Hát nem tud magyarul? Leider nemn! Erre néni azt mondja: — Nix ungarisch, ich nix deutsch! És néni beszélt hozzá magyarul, Liszt felelt né­metül, így társalogtak, míg Ábrányi megérkezett. Mi­kor a zongorához ül Liszt, végigszaladnak hosszú so­vány ujjai a zongora billentyűin, belevág néhány akkordot a rozoga zongorába, azt hittük, hogy dara­bokra szakad keze alatt a szegény hangszer. Róza néni elkezdi szavalni teljes hangjával a költeményt, a zene kísérte szavalatát. Erre a mellékszobában levő két bezárt nagy újfundlandi kutya elkezdett iszo­nyúan vonítani, mintha veszedelmet éreztek volna. Abba kellett hagyni a próbát és a kutyákat bátyám kiküldte az istállóba. Ismét elkezdték a próbát, de Liszt sohasem azt játszotta, ami a hangjegyen volt, folyton komponált. Ábrányi azt mondja néninek, hogy csak mondja a verset, majd ő a szüneteknél megfogja Liszt kezét és figyelmezteti, hogy mikor zenéljen. Úgy is volt, Liszt játszotta ami eszébe ju­tott, néni pedig szavalt a maga tetszése szerint. A hangverseny nagyszerűen sikerült, ily három egyén közreműködésével: Liszt, bátyám, ki a verset írta és a Róza néni, ki a lelket öntötte belé. Próba után volt vacsora. Lisztnek nagyon ízlett a jó magyar konyha, de kivált a fánk. Ezentúl többször volt nálunk Liszt, nagyon meg­barátkoztak nénivel, sőt meg is ígérte, hogy meg­tanul magyarul. Mire bátyám azt mondta: — Liszt magyar beszéde majd olyan lesz, mint Ellingeré, — a Nemzeti Színház kitűnő tenoristájáé, — aki szintén sohasem tudott megtanulni magyarul. A ,,Próféta" operában azt kellett volna neki mon­dani: „Ó mennyei dörgés, hozzád hangzik a földi könyörgés." Azt így énekelte: ,,Ó menei tonkes, ho­zod hangzofk a folti konorkes!" Egy másik operá­ban meg azt énekelte: „Matyarok dicső neszete, légy üdvözölve szenete és telje meg szivednek eremeddel!" (Magyarok dicső nemzete, legyen üdvözölve szent nevetek és teljen meg szívetek örömmel!) 200 *) Jókai Mórné Laborfalvi Róza. **) Jókai Mór: Nagyanyám Sütött a nap a ravatalra, S körülvette nagy sokaság. Szegény nagyanyám hős volt, mikor Sírba tettük a nagyapát. Szívbe markolt a kántorének, Remekmű volt a gyászbeszéd, Nagyanyám a koporsót nézte És összetette a kezét. A sír mély volt, mélyében éj volt, És olyan nyirkos volt alant. Nagyanyám a sír mellett állott És hallgatta, hogy hull a hant. Aztán kocsiba ült keményen, A temetőtől elköszönt, Nézte, hogy árnyékos az utca, S múlik a napnak a fénye fönt. Házuk kéményén, ablakán át párolgott élet és öröm, Nagyanyám most már egyedül volt És lerogyott a küszöbön. ^ FALU TAMÁS Q 227

Next