Uj Idők, 1931 (37. évfolyam, 28-53. szám)

1931-12-13 / 51. szám - Surányi Miklós: Milyen ember volt Petőfi? / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek; kisebb közlemények

Milyen ember volt Petőfi? Írta: Surányi Miklós* Petőfi életét és költészetét majdnem mindenki is­meri, magát Petőfit nagyon kevesen. Nevéből foga­lom lett, költészetéből irodalomtörténeti fejezet, egyé­niségét valósággal tipizálták, mint a középkori szob­rászok az erények és bűnök, a szentek és a sátánok allegóriáit. Költő volt és szabadsághős és mártír­halált halt; azt hisszük, hogy ha ennyit tudunk róla, akkor mindent tudunk. Mithológiai alakká nőtt, már-már kételkedünk, vájjon valóban élt-e és csoda, hogy mint Shakespeare mellé Bacont, nem találtak ki olyan valakit, aki Petőfi neve alá rejtette a maga költészetét. Nem régen még éltek emberek, akik személyesen ismerték őt, de már ők is csak idealizálva látták, jobban mondva, a nagy költőből már alig emlékeznek az emberre. Érdekes, hogy róla fennmaradt arcképek éppúgy mind idealizáltak, mint Shakespeare arcképei. Szeptember végén és Talpra magyar: ez a két vers homályba borította magát Petőfit is. Ami az életét illeti, pár sorban elmondható min­den, ami vele történt. Kiskőrösön 1823 január 1-én született, apja mészáros volt, mint Shakespeare apja. Iskolába alig járt, tudományos képzettsége nem volt, nyugtalan természete és függetlenségi vágya korán a nagyvilágba sodorta, már gyermekkorában a színház­hoz szegődött és minden áron színész akart lenni. Ép­pen mint Shakespeare­ , Gyulai írja: „Mind a ketten korán tusára szállot­tak az élettel és önmagukkal s diadallal emelkedtek ki belőle. Fenékig kiürítették a szenvedélyek poharát s mély pillantást vethettek az emberi szívbe. Rakon­cátlanságban tört ki bennük a géniusz első mozzanata, lábbal tapodták a hétköznapi erkölcsöket és köteles­ségeket, mert óriási tetterejük még nem találta meg körét és sejtelmük nagy és új pálya körül borongott." Petőfi huszonhárom éves korában egyszerre azon vette észre magát, hogy híres emberré lett. Az egész ország ünnepelte. Az első magyar költő, aki meg tu­dott élni a verseiből. A lángész máról-holnapra kibon­takozott s az ország máról-holnapra meghódolt előtte. Úgy tű­nt fel, mint Burns. Csak az volt a különbség ,köztük, hogy Burns, az egyszerű paraszt, nagy beszélő volt és lebilincselően szellemes csevegésével a londoni szalonokat is meghódította. Petőfi nem volt szalon­ember. Gyulai, aki jól ismerte, megállapítja, hogy nem volt sem csinos, sem beszédes fiatalember, akivel jól elmulatnak a nők. „Termete inkább alacsony, mint magas, némi kihívó hetyke magatartással. Válla vézna termetéhez aránytalanul széles. Arcának nem annyira a szabályos vonások, mint a szellem adott érdekei. Bajusza kicsiny volt, s szükségből spanyol szakállt viselt, mert csak az álla körül volt sűrűbben benőve. Keskeny homlokára torzonborz haja simult. Villogó szemei többször voltak haragosak, mint mo­solygók. Sápatag arcán lelkesült dac tü­kröződék s mégis egész lényében valami gyermekies volt." Ferenczy részletesebben írja le emberi ábrázatát. Arca sovány és halvány volt, úgymond, színe sárgás­barna, szemei aprók, feketék, villogók, úgynevezett bogárszemek; szemöldökei salykvonalba menők, orra római szabású, de kissé hegyes, tövén a homlokánál benyomott, m­ely felett a szemöldök között állandóan két mély ránc feküdt. Homloka nyílt, de nem magas, melyre fölfelé szoktatott, sűrű, majdnem bozontos haj­zat borult, melyet beszéd, vagy szavalás közben jobb kezével hátra simogatott. Alsó ajka a szokottnál ke­véssé vastagabb; szája kicsiny és szép, de ha nevetett, egy előre álló szemfog miatt az egész arca gúnyoros, majdnem démoni kifejezést öltött. Emigy az összbe­nyomás első tekintetre nem volt kedvező. Felső ajkát ritkás, vékony bajusz csak kevéssé fedte; állát hasonló szakáll körítette, melyet oldalt éppen a ritkás növése miatt leborotváltatok, néha egészen szakálltalanul járt és házassága után állandóan. Haja szénfekete és már huszonötéves korában szálak, bajusza és szakálla mutatkoztak benne ősz világosabb volt, gesz­tenyeszínbe hajló. Arca rendes, mint egész természete is, inkább komor; rajta pályája kezdetén letörhetetlen dac ült, mely csak később, a kellemes könyezetben adott enyhébb vonalaknak helyet s általában vagy mélán elmerülő, vagy haragos, felhevült lélekállapot tükre, mely azonban a méltatlankodás, a megvetés, vagy csalódás indulatainak hatása alatt, nem csak nem vesztett jellemzetességéből, sőt ezek túlságosan is jelentkeztek rajta; noha egyébként arca éppen nem tudott oly változatos lenni, mint lelkének benyomá­sok iránti élénksége és érzékenysége. Vegyük ehhez, hogy külső megjelenésében és öl­tözködésében valóságos különc volt, aki mintha el akarta volna képeszteni Pest jámbor nyárspolgárait, akik cillinderben, frakkban és pantallókban jártak. Petőfi eleinte régi szabású magyar ruhát hordott, tér­dig érő csizmát, kerek kalapot, majd spencert, Csoko­nay-mentét, virágos atlasz atillát, úgyhogy ujjal mu­togattak rá az emberek és Peleskei nótáriusnak csú­folták. Nyakkendőt tudvalevőleg soha sem viselt, és később is csak annyi engedményt tett a közízlésnek, hogy mente helyett atillát, vagy ólomgombos dol­mányt, végül zsinóros pantallót húzott magára. legnagyobb amerikai költő Walt Withman is megbot­­­ránkoztatta az embereket, különcködő és nyegle ru­házkodásával. Minden lángész egy kissé rokona egy­másnak. Különben Petőfi szándékosan is utánozta Be­­­rangert és a francia forradalmárokat. Egyáltalában nagy tévedés azt hinni, hogy Petőfi a nép egyszerű gyermeke olyan ösztönember, aki a magyar alföld természetes és naiv vicinalizmusán túl nem tudott, vagy nem akart felemelkedni. Ellenkező­leg, Petőfiben csak a lángész volt öntudatlan, minden egyéb halálos komolysággal tudatos és program­­­szerű volt. Tekintetével állandóan a nagy és modern nyugaton csüngött. Dalainak hangját, képzeletének sajátságait nem a nép költészetéből tanulta, a magyar költők közül sem a népiesek, hanem Csokonai, Ber­zsenyi, Kölcsey és főleg Vörösmarty hatottak rá. Nem a népdalt terjesztette tovább, hanem az ő szerelmes verseiből lettek később népdalok. Egyébként, ahogy vége szakadt kalandor és csínytevő gyermekéveinek, szorgalmasan tanult németül, franciául, angolul és később olaszul. Rajongott a franciákért. A Pilvax kávéházban úgy beszéltek róla: ez az igazi francia. Még a szakállát is franciásan hordta. Baráti körével együtt falta a francia irodalmat. Petőfi szobája fran­cia képekkel és könyvekkel volt tele. Goethe azt mondta, hogy egy pillantás a könyvekbe és két pillan­tás a természetbe teszi az igazi költőt. Petőfinél el­mondhatjuk, hogy egy pillantás francia, angol és né­met könyvekbe, és két pillantás a magyar alföldre, ez termékenyítette meg az ő költői lángeszét. Tudatosan tanult, Bérangertől, Viktor Hugótól, André Cheniertől és tudatosan utánozta a francia sanzonokat. Szenve­déllyel olvasta Byront, Shelley, Withman, Burns, Ileiie és Leopardi verseit és sokat tanult tőlük. Heinét utazásaiban is magával hordta. A geniek rokonsága ez. Imre Sándor észre­vette, hogy ha egymás mellé állít­ . Mutatvány Surányi Miklós: „Tömeg és lángész" című fel­tűnést keltett könyvéből, amely most hagyta el a sajtót. Ára fűzve -4 pengő, kötve 7 pengő. -709

Next