Uj Idők, 1931 (37. évfolyam, 28-53. szám)
1931-12-13 / 51. szám - Surányi Miklós: Milyen ember volt Petőfi? / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek; kisebb közlemények
Milyen ember volt Petőfi? Írta: Surányi Miklós* Petőfi életét és költészetét majdnem mindenki ismeri, magát Petőfit nagyon kevesen. Nevéből fogalom lett, költészetéből irodalomtörténeti fejezet, egyéniségét valósággal tipizálták, mint a középkori szobrászok az erények és bűnök, a szentek és a sátánok allegóriáit. Költő volt és szabadsághős és mártírhalált halt; azt hisszük, hogy ha ennyit tudunk róla, akkor mindent tudunk. Mithológiai alakká nőtt, már-már kételkedünk, vájjon valóban élt-e és csoda, hogy mint Shakespeare mellé Bacont, nem találtak ki olyan valakit, aki Petőfi neve alá rejtette a maga költészetét. Nem régen még éltek emberek, akik személyesen ismerték őt, de már ők is csak idealizálva látták, jobban mondva, a nagy költőből már alig emlékeznek az emberre. Érdekes, hogy róla fennmaradt arcképek éppúgy mind idealizáltak, mint Shakespeare arcképei. Szeptember végén és Talpra magyar: ez a két vers homályba borította magát Petőfit is. Ami az életét illeti, pár sorban elmondható minden, ami vele történt. Kiskőrösön 1823 január 1-én született, apja mészáros volt, mint Shakespeare apja. Iskolába alig járt, tudományos képzettsége nem volt, nyugtalan természete és függetlenségi vágya korán a nagyvilágba sodorta, már gyermekkorában a színházhoz szegődött és minden áron színész akart lenni. Éppen mint Shakespeare , Gyulai írja: „Mind a ketten korán tusára szállottak az élettel és önmagukkal s diadallal emelkedtek ki belőle. Fenékig kiürítették a szenvedélyek poharát s mély pillantást vethettek az emberi szívbe. Rakoncátlanságban tört ki bennük a géniusz első mozzanata, lábbal tapodták a hétköznapi erkölcsöket és kötelességeket, mert óriási tetterejük még nem találta meg körét és sejtelmük nagy és új pálya körül borongott." Petőfi huszonhárom éves korában egyszerre azon vette észre magát, hogy híres emberré lett. Az egész ország ünnepelte. Az első magyar költő, aki meg tudott élni a verseiből. A lángész máról-holnapra kibontakozott s az ország máról-holnapra meghódolt előtte. Úgy tűnt fel, mint Burns. Csak az volt a különbség ,köztük, hogy Burns, az egyszerű paraszt, nagy beszélő volt és lebilincselően szellemes csevegésével a londoni szalonokat is meghódította. Petőfi nem volt szalonember. Gyulai, aki jól ismerte, megállapítja, hogy nem volt sem csinos, sem beszédes fiatalember, akivel jól elmulatnak a nők. „Termete inkább alacsony, mint magas, némi kihívó hetyke magatartással. Válla vézna termetéhez aránytalanul széles. Arcának nem annyira a szabályos vonások, mint a szellem adott érdekei. Bajusza kicsiny volt, s szükségből spanyol szakállt viselt, mert csak az álla körül volt sűrűbben benőve. Keskeny homlokára torzonborz haja simult. Villogó szemei többször voltak haragosak, mint mosolygók. Sápatag arcán lelkesült dac tükröződék s mégis egész lényében valami gyermekies volt." Ferenczy részletesebben írja le emberi ábrázatát. Arca sovány és halvány volt, úgymond, színe sárgásbarna, szemei aprók, feketék, villogók, úgynevezett bogárszemek; szemöldökei salykvonalba menők, orra római szabású, de kissé hegyes, tövén a homlokánál benyomott, mely felett a szemöldök között állandóan két mély ránc feküdt. Homloka nyílt, de nem magas, melyre fölfelé szoktatott, sűrű, majdnem bozontos hajzat borult, melyet beszéd, vagy szavalás közben jobb kezével hátra simogatott. Alsó ajka a szokottnál kevéssé vastagabb; szája kicsiny és szép, de ha nevetett, egy előre álló szemfog miatt az egész arca gúnyoros, majdnem démoni kifejezést öltött. Emigy az összbenyomás első tekintetre nem volt kedvező. Felső ajkát ritkás, vékony bajusz csak kevéssé fedte; állát hasonló szakáll körítette, melyet oldalt éppen a ritkás növése miatt leborotváltatok, néha egészen szakálltalanul járt és házassága után állandóan. Haja szénfekete és már huszonötéves korában szálak, bajusza és szakálla mutatkoztak benne ősz világosabb volt, gesztenyeszínbe hajló. Arca rendes, mint egész természete is, inkább komor; rajta pályája kezdetén letörhetetlen dac ült, mely csak később, a kellemes könyezetben adott enyhébb vonalaknak helyet s általában vagy mélán elmerülő, vagy haragos, felhevült lélekállapot tükre, mely azonban a méltatlankodás, a megvetés, vagy csalódás indulatainak hatása alatt, nem csak nem vesztett jellemzetességéből, sőt ezek túlságosan is jelentkeztek rajta; noha egyébként arca éppen nem tudott oly változatos lenni, mint lelkének benyomások iránti élénksége és érzékenysége. Vegyük ehhez, hogy külső megjelenésében és öltözködésében valóságos különc volt, aki mintha el akarta volna képeszteni Pest jámbor nyárspolgárait, akik cillinderben, frakkban és pantallókban jártak. Petőfi eleinte régi szabású magyar ruhát hordott, térdig érő csizmát, kerek kalapot, majd spencert, Csokonay-mentét, virágos atlasz atillát, úgyhogy ujjal mutogattak rá az emberek és Peleskei nótáriusnak csúfolták. Nyakkendőt tudvalevőleg soha sem viselt, és később is csak annyi engedményt tett a közízlésnek, hogy mente helyett atillát, vagy ólomgombos dolmányt, végül zsinóros pantallót húzott magára. legnagyobb amerikai költő Walt Withman is megbotránkoztatta az embereket, különcködő és nyegle ruházkodásával. Minden lángész egy kissé rokona egymásnak. Különben Petőfi szándékosan is utánozta Berangert és a francia forradalmárokat. Egyáltalában nagy tévedés azt hinni, hogy Petőfi a nép egyszerű gyermeke olyan ösztönember, aki a magyar alföld természetes és naiv vicinalizmusán túl nem tudott, vagy nem akart felemelkedni. Ellenkezőleg, Petőfiben csak a lángész volt öntudatlan, minden egyéb halálos komolysággal tudatos és programszerű volt. Tekintetével állandóan a nagy és modern nyugaton csüngött. Dalainak hangját, képzeletének sajátságait nem a nép költészetéből tanulta, a magyar költők közül sem a népiesek, hanem Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey és főleg Vörösmarty hatottak rá. Nem a népdalt terjesztette tovább, hanem az ő szerelmes verseiből lettek később népdalok. Egyébként, ahogy vége szakadt kalandor és csínytevő gyermekéveinek, szorgalmasan tanult németül, franciául, angolul és később olaszul. Rajongott a franciákért. A Pilvax kávéházban úgy beszéltek róla: ez az igazi francia. Még a szakállát is franciásan hordta. Baráti körével együtt falta a francia irodalmat. Petőfi szobája francia képekkel és könyvekkel volt tele. Goethe azt mondta, hogy egy pillantás a könyvekbe és két pillantás a természetbe teszi az igazi költőt. Petőfinél elmondhatjuk, hogy egy pillantás francia, angol és német könyvekbe, és két pillantás a magyar alföldre, ez termékenyítette meg az ő költői lángeszét. Tudatosan tanult, Bérangertől, Viktor Hugótól, André Cheniertől és tudatosan utánozta a francia sanzonokat. Szenvedéllyel olvasta Byront, Shelley, Withman, Burns, Ileiie és Leopardi verseit és sokat tanult tőlük. Heinét utazásaiban is magával hordta. A geniek rokonsága ez. Imre Sándor észrevette, hogy ha egymás mellé állít . Mutatvány Surányi Miklós: „Tömeg és lángész" című feltűnést keltett könyvéből, amely most hagyta el a sajtót. Ára fűzve -4 pengő, kötve 7 pengő. -709