Uj Idők, 1933 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1933-08-27 / 35. szám - Babay József: Alkohol. Kis regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
járja a lakodalom — szokás, lehet, súlyos ok van... Egyesek azt mondják, nem hiába Sánta-Heves a Balázs neve-szólítása, heves a vére is... És ha heves az övé, heveskedő lehet a leányzóé is. Kis Bük Ete talán rosszban sántikált a Sánta Heves Örzsénél... de hát oppardon, rosszat ne nyújts, ha jó szót nem tudsz adni... Az a valóság, hogy Zsidlay Gáspár szegénysorsú cserepesmester három hónap óta hajnali négykor kél, ma fejezte be a cserepezést s ma kapja a pénzt a Jótétéktől épp úgy, mint Sánta Heves Balázstól Kisatádon. És mivel saját vállalkozásában, a Domby fuvarossal ő maga fuvaroztatta a rengeteg cserepet ide is, oda is és az ő alkujával égettette a Rotter-téglagyárban, üzleti haszna is van. Ma délután munka és haszon fejében egy ezeregyszáz pengőt kapott, olyan pontosan, ahogy ebben a számban két egyes s aztán két zérus követi egymást... Ezeregyszáz ... Gyönyörű, imafelhős egek! Micsoda szép pénz... No Csana, úri kisgúnyában iratkozol be Csurgón és diákkonviktusban eszed a gánicát... Úr leszel Csana, írástudó nagyúr, lehet pilóta, lehet szolgabíró, talán tanár avagy premontrei... Mert egy pap és egy megyei irnok volt már a családban. — Nézz csak ki Csanám, hátha jön — nógatta az asszony a gyereket. És nehéz sóhaj közben megsimogatta az ágypokrócot. Istenem, innét, az alól a pokróc alól kelt fel hónapok óta mindennap hajnalban... És most... most... most iszik? Hol iszik? Kivel iszik? Teremtő Isten, talán cigányozik is ... Ments meg attól édes Jézus ... mert akkor megbolondul ... akkor ide hozza az ablak alá a cigányokat és huzatja az ő nótáját... A lánykorit... Azt, hogy Csipkebokor, bodzabokor, Országútról rózsacsokor, Kankalinon harmatnedvek, Mind beszélik, hogy szeretlek ... Megint beszállt a dongó. A fiatalasszony felé suhintott, a zsongó szárnyak riadtan menekültek. Csana végigkémlelte az utcát. Holdfényes volt az utca, a téglajárdán kövéren feküdtek a gesztenyefák árnyékai. Fénylettek a háztetők, itt-ott füstölt egy-egy kémény, az égen fénylettek a csillagok. Félálomba aludt már a kisváros, több helyütt még horkolás is hallatszott a csukott zsalugáterok mögül. Csana egyszerre átölelte a kapuajtót tartó gerendát és topogni kezdett vígan. És boldogan harsant a kiáltása: — Gyün! Édesanyám, gyün! Befutott a konyhába a három öröm szó. A nagy, szép, szőke asszony arcán mosoly ömlött. Kék, gyönyörű szeme megvillant. Felugrott. Nagyot reccsent az ágy, jaj, felébred a kicsiny... Fel is ébredt. Édes oá, pá, hisz a gyermeknek, ha nagyobbacska is, csecsemősírása marad soká. Különösen hirtelen ébredés után. De nem is hallotta. Szaladt ki a kapuhoz. — Csakugyan gyin? — mondotta aggódva és furcsa volt, hogy boldog zavarában a szeme fölé tette a tenyerét, mintha tűző nap ragyogna. Pedig csak hold világított. — Hálá Isten te Csanám, hála Isten. És besietett. Karra vette a síró babát és babusgatta: — Gyün a papa, hájcsi, csöpi szentecske, aranyocska, magzatocska ... te! Zsidlay hatalmas cserepes alakja már a zsidókántorék háza előtt mérte a kövezetet! Csana nekilendült. Futott elébe, mint a fia-agár, de egyszerre csak elnyúlt. Valami kiálló járdakő szélébe ütötte el a hüvelykujja körmét. Meleg vér futotta be a poros lábat. Égő fájdalomra szisszent fel. — No te ne! Nem látsz? — kiáltotta elébe az apja, de nem haragból, inkább meghőkölve, belől. — Édesapám, édeskedves apám! Már annyira vártunk! — szólt fel a gyerek és tápászkodott. De csak úgy féltérddel. És mikor odaért mellé a nagynagy ember, átkarolta a lábát. Térdnél. — Édesapám ... édeskedves apám. — Ne kelj fel, te bolond ... — Édeskedves apám! Most már sírt a gyerek. — No mi az? ... — Jaaj, a körmöm. — Elütötted? — El. Zsidlay cserepes lehajolt, látta, hogy csupa vér a gyerek lába feje. — Mit rohansz, akár a kerge birka, te Csana! — mondta és pehelyként emelte fel. A két karjába, mintha még cseppnyi lenne. Csepegett a vér a Csana levált, lifegő körme helyéről. — No, ne sírj, azért gimnazista leszel. Édes kis gyerekem. Gyorsabban lépkedett. Ráhajtotta a nagy, lefele ömlő bajuszú fejét a gyerek arcára. Átsietett az udvaron és fordult már be a konyha felé. A küszöbön megállt. — Gáspár! — kiáltott az asszony. — Itt vagyok angyalom, te, meggyűttem! — Gáspár! Édes egy uram! És kibuggyant a könny a szeméből. Lám csak, a karján hozta azt a gyereket. Az ő karján meg a kicsiny feküdt. Ketten, ketten, karjukon a két gyerekükkel ... Szemben egymással.. Tűz és öröm a szemükben. Nem ivott! Nem, meglátszanék az az első pillantásra. Most megint beröppent a dongó, de senki sem törődött vele. — Nézd csak — mondta a cserepes, — elütötte a körmit. — Itt a Berkes-ház előtt igen kiáll a tégla, — szipogta Csana, fiam! — Szent Isten! Csupa vér a lábod, szegény kis Fogd csak aptyuk a babát. — Acide! Szerbuc! — mondta a cserepes és szájon csókolta az asszonyt. Az asszony szeme egy pillanatra lecsukódott. Egy hét óta távol volt az ember. Munkán. A hatalmas Zsidlay himbálta a babát. Aztán megcsiklandozta a kis mellét a bajusza hegyével. — Hápcieci! Hápci! Az angyalka mosolyogni kezdett. — Nézd-e Erzsi, mosolyog! De az asszony gondterhelten nézte a tövig levált körmöt. Csana csendesen sírt. — Várj csak, kiáztatjuk. Forró vizet töltött a kismedencébe, hozzá kevés hideget, aztán jó marék sót belé. — Jaj, édesanyám, de csíp! Jaj de éget! — Nem baj életem, mingyárt hozok lapulevelet. Kisietett. — No Csana, itt az ezeregyszáz! — mondta cserepes és bal karjára ültetve a kicsinyt, jobbkezével a kigombolta az ingét. Nagy vászonzacskót húzott elő. Abban volt a pénz ... Csana közelebb húzódott az asztalhoz, egyik lába az enyhet adó vízben, másik a kövön és számolni kezdte. Az apja arca ragyogott. Elveszi a pénzszámolás még a fájdalmat is. Még a gyereknél is ... kente jött az asszony. Lapulevelet hozott. Aztán betáblaolajjal. Be akart menni a szobába