Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)

1937-06-13 / 24. szám - Szerb Antal: A reménytelen szerelem története / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"

Quijote ja: nem tudtak különbséget tenni költészet és valóság közt és pórul jártak, mikor a realitással összeütköztek, mint Don Quijote, mikor rohamot intézett a szélmalomóriás ellen. Meister Johannes Hadlaub polgárember volt és nem várkastélyban, hanem városban lakott: a kö­zépkor későbbi századaiban a költészet a lovagok kezéből lassankint a polgárokéba ment át. Az Égi Szerelem tana elválaszthatatlanul összekapcsolódott a lovagság intézményével és gondolatvilágával; az új, polgári irodalom mégis átvette, utánzó módon, a régi ideált (amint Hadlaub példáján láthatjuk), sőt tovább is fejlesztette, elmélyítette, igazi költői magasságait csak a polgári költők kezén érte el. Legnagyobb költői nem a provengal és német lova­gok voltak, hanem a provengalok olasz tanítványai, pedig Olaszországban a lovagság sosem vert mé­lyebb gyökeret. V. A XIII. század végén néhány firenzei költő el­kezdett honi nyelven verselni (eddig latinul köl­töttek) és megteremtette a dolce stil nuovot, az édes új stílust, amelyen az édes új érzést, az Égi Szerelmet énekelték. Az édes új stílus nagymesterei­nek nevét nem felejtette el, máig is áhítatos meg­rendüléssel emlegeti az utókor, Dante és Petrarca nevét. Dante szigorú óriás alakja úgy él bennünk, mint a vándoré, aki bejárta a túlvilág három birodalmát. De ő volt az Égi Szerelem legfőbb költő-megtestesí­tője is. Beatrice iránt érzett szerelme, amelynek örök emléket állított a Divina Commediában, de amelynek történetét részletesen a Vita Nuovában írta meg, sokkal reménytelenebb szerelem volt, mint a provengal dalnoké, transzcendensen reménytelen szerelem, mert Beatrice meghalt, mielőtt Dante szerelme teljességre érhetett és Dante szíve hölgyét csak a Purgatórium-hegy ormán látta viszont, ami­kor Beatrice felemelte fátyolát és Dante „a régi vágynak érző nagy hatalmát." De nem a megközelíthetetlen és utánozhatatlan Dante, hanem Petrarca volt az, aki igazán megtaní­totta az utána következő századokat a reménytelen szerelem művészetére. Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem klasszikus versformáját, a szonettet. Tudós költő volt, verseiben régi latin és újabb provengal költők epekedése szólalt meg újra és szebben, összefoglalta és végérvényes formába öntötte elődei keservét. Előtte senki sem tudott oly elegánsan szenvedni megtört szívével, mint ő. Attól kezdve sok száz éven át minden költő úgy epedett, mint Petrarca és minden megénekelt hölgy vonásai egy kissé Petrarca Laurájára emlékeztettek. VI. A petrarcai hagyomány, a reménytelen szere­lem elegáns költészete, sok-sok közvetítőn át szű­rődve, két és fél évszázadnyi irodalmi viszontagsá­gok után, a XVI. század vége felé Magyarországra is elérkezett. A mi Petrarcánk Balassa Bálint volt, ő volt az, aki „zengő magyar szózattal" megénekelte Losonczy Anna kegyetlenségét és ezzel magyar földre hozta a reménytelen szerelem művészetét. Az ő költeményeiből tudta meg először a magyar, hogy a szerelmes szeme két eleven kút, amely sosem szá­rad ki, a szerelmes szíve égő szén, ő maga pelikán, aki vérével táplálja szenvedélyét, minden állat megszelídül, csak a szerelmes hölgy nem, idővel kő­sziklák és paloták összeomlanak, csak a szerelmes szíve nem változik: a petrarcás szerelem hasonlat­fegyvertára vele vonult be a magyar költészetbe. Az idő múlt, a világ nagyokat változott, és a költők szíve még mindig ugyanarra a dallamra, ugyanazokban a hasonlatokban vérzett, amelyeket az olasz mester megállapított. A magyar költészet­ben csak a XIX. század elején jött el a két költő, aki a legszebb hangokat találta reménytelen sze­relme számára: Kisfaludy Sándor és Csokonai Vitéz Mihály. Bennük, közvetlenül a vég előtt, még egy­szer felcsillant és diadalmaskodott a nagy hagyo­mány. És most vessük fel a kérdést: mi volt a lelki alapja a petrarcai hagyománynak, mennyi valósá­gos vágy és szenvedés állott a költők sokszázados dallamos sírása mögött? A felelet az, hogy nem sok. A költő sokkal kevésbbé áll érzéseinek a hatása alatt, mint ahogy az ember gondolná. Tudunk nagy bordal-költőkről, akik nem szerették a bort és része­ges költőkről, akik a józanságot hirdették, pogány életű költőkről, akik áhítatos verseket írtak és jám­bor kispolgárokról, akik a pogány életörömöt éne­kelték. A vers és az élet közt laza az összefüggés. A legjobb példa erre éppen a reménytelen szerelem költészete. Az a néhány költő, akiket név szerint említet­tünk, mind maguk is illusztrációul szolgálhatnak, hogy a reménytelen szerelem nem töltötte be éle­tüket oly teljes szenvedéssel és magánnyal, mint ahogy az ember alkotásuk alapján gondolná. Ulrich von Lichtenstein mellesleg boldog házaséletet élt és számos gyermek apja volt. De nyugodt házas­életet élt és számos gyermek apja volt Dante, az égi Beatrice szerelmese is, sőt boldog házas­életet élt maga Petrarca is. És Balassa Bálint, bár Losonczy Anna iránt érzett szerelme úgyszól­ván egész életén végigkíséri, közben azért meg­nősül, számos költeményt ír más hölgyekhez, nem is mindig magas társadalmi állású hölgyekhez, hanem lengyel citerás lányokhoz és könnyű erkölcsű bécsi kisasszonyokhoz is és az sem biztos, hogy Júlia, akihez legszebb verseit intézte, csakugyan azonos-e Losonczy Annával. Kisfaludy Sándor, mialatt Szegedy Glzáh­oz küldözgette haza Himfy keserveit, osztrák állomáshelyein mélységes szerel­mekbe bonyolódott grófnőkkel és táncosnőkkel, mert nagyon vonzódott a nőkhöz és ez a vonzódás kölcsönös volt. Csak az egy Csokonai volt, szegény, akinek az élete beletörött Lilla hűtlenségébe. De Csokonai már egy másik, őszintébb vonalhoz tarto­zik. A petrarcai hagyomány egyik legfőbb mozza­nata éppen az, hogy a reménytelen szerelem a költő számára témát jelent, mint a tavasz vagy a háború, nem­­ pedig érzelmet. De hát ha meg nem érezték őszintén, akkor miért éppen ezt a témát választották évszázadokon át? Miért nem énekeltek inkább például a boldog szerelemről? 71 871

Next