Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)
1937-06-13 / 24. szám - Szerb Antal: A reménytelen szerelem története / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
Quijote ja: nem tudtak különbséget tenni költészet és valóság közt és pórul jártak, mikor a realitással összeütköztek, mint Don Quijote, mikor rohamot intézett a szélmalomóriás ellen. Meister Johannes Hadlaub polgárember volt és nem várkastélyban, hanem városban lakott: a középkor későbbi századaiban a költészet a lovagok kezéből lassankint a polgárokéba ment át. Az Égi Szerelem tana elválaszthatatlanul összekapcsolódott a lovagság intézményével és gondolatvilágával; az új, polgári irodalom mégis átvette, utánzó módon, a régi ideált (amint Hadlaub példáján láthatjuk), sőt tovább is fejlesztette, elmélyítette, igazi költői magasságait csak a polgári költők kezén érte el. Legnagyobb költői nem a provengal és német lovagok voltak, hanem a provengalok olasz tanítványai, pedig Olaszországban a lovagság sosem vert mélyebb gyökeret. V. A XIII. század végén néhány firenzei költő elkezdett honi nyelven verselni (eddig latinul költöttek) és megteremtette a dolce stil nuovot, az édes új stílust, amelyen az édes új érzést, az Égi Szerelmet énekelték. Az édes új stílus nagymestereinek nevét nem felejtette el, máig is áhítatos megrendüléssel emlegeti az utókor, Dante és Petrarca nevét. Dante szigorú óriás alakja úgy él bennünk, mint a vándoré, aki bejárta a túlvilág három birodalmát. De ő volt az Égi Szerelem legfőbb költő-megtestesítője is. Beatrice iránt érzett szerelme, amelynek örök emléket állított a Divina Commediában, de amelynek történetét részletesen a Vita Nuovában írta meg, sokkal reménytelenebb szerelem volt, mint a provengal dalnoké, transzcendensen reménytelen szerelem, mert Beatrice meghalt, mielőtt Dante szerelme teljességre érhetett és Dante szíve hölgyét csak a Purgatórium-hegy ormán látta viszont, amikor Beatrice felemelte fátyolát és Dante „a régi vágynak érző nagy hatalmát." De nem a megközelíthetetlen és utánozhatatlan Dante, hanem Petrarca volt az, aki igazán megtanította az utána következő századokat a reménytelen szerelem művészetére. Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem klasszikus versformáját, a szonettet. Tudós költő volt, verseiben régi latin és újabb provengal költők epekedése szólalt meg újra és szebben, összefoglalta és végérvényes formába öntötte elődei keservét. Előtte senki sem tudott oly elegánsan szenvedni megtört szívével, mint ő. Attól kezdve sok száz éven át minden költő úgy epedett, mint Petrarca és minden megénekelt hölgy vonásai egy kissé Petrarca Laurájára emlékeztettek. VI. A petrarcai hagyomány, a reménytelen szerelem elegáns költészete, sok-sok közvetítőn át szűrődve, két és fél évszázadnyi irodalmi viszontagságok után, a XVI. század vége felé Magyarországra is elérkezett. A mi Petrarcánk Balassa Bálint volt, ő volt az, aki „zengő magyar szózattal" megénekelte Losonczy Anna kegyetlenségét és ezzel magyar földre hozta a reménytelen szerelem művészetét. Az ő költeményeiből tudta meg először a magyar, hogy a szerelmes szeme két eleven kút, amely sosem szárad ki, a szerelmes szíve égő szén, ő maga pelikán, aki vérével táplálja szenvedélyét, minden állat megszelídül, csak a szerelmes hölgy nem, idővel kősziklák és paloták összeomlanak, csak a szerelmes szíve nem változik: a petrarcás szerelem hasonlatfegyvertára vele vonult be a magyar költészetbe. Az idő múlt, a világ nagyokat változott, és a költők szíve még mindig ugyanarra a dallamra, ugyanazokban a hasonlatokban vérzett, amelyeket az olasz mester megállapított. A magyar költészetben csak a XIX. század elején jött el a két költő, aki a legszebb hangokat találta reménytelen szerelme számára: Kisfaludy Sándor és Csokonai Vitéz Mihály. Bennük, közvetlenül a vég előtt, még egyszer felcsillant és diadalmaskodott a nagy hagyomány. És most vessük fel a kérdést: mi volt a lelki alapja a petrarcai hagyománynak, mennyi valóságos vágy és szenvedés állott a költők sokszázados dallamos sírása mögött? A felelet az, hogy nem sok. A költő sokkal kevésbbé áll érzéseinek a hatása alatt, mint ahogy az ember gondolná. Tudunk nagy bordal-költőkről, akik nem szerették a bort és részeges költőkről, akik a józanságot hirdették, pogány életű költőkről, akik áhítatos verseket írtak és jámbor kispolgárokról, akik a pogány életörömöt énekelték. A vers és az élet közt laza az összefüggés. A legjobb példa erre éppen a reménytelen szerelem költészete. Az a néhány költő, akiket név szerint említettünk, mind maguk is illusztrációul szolgálhatnak, hogy a reménytelen szerelem nem töltötte be életüket oly teljes szenvedéssel és magánnyal, mint ahogy az ember alkotásuk alapján gondolná. Ulrich von Lichtenstein mellesleg boldog házaséletet élt és számos gyermek apja volt. De nyugodt házaséletet élt és számos gyermek apja volt Dante, az égi Beatrice szerelmese is, sőt boldog házaséletet élt maga Petrarca is. És Balassa Bálint, bár Losonczy Anna iránt érzett szerelme úgyszólván egész életén végigkíséri, közben azért megnősül, számos költeményt ír más hölgyekhez, nem is mindig magas társadalmi állású hölgyekhez, hanem lengyel citerás lányokhoz és könnyű erkölcsű bécsi kisasszonyokhoz is és az sem biztos, hogy Júlia, akihez legszebb verseit intézte, csakugyan azonos-e Losonczy Annával. Kisfaludy Sándor, mialatt Szegedy Glzához küldözgette haza Himfy keserveit, osztrák állomáshelyein mélységes szerelmekbe bonyolódott grófnőkkel és táncosnőkkel, mert nagyon vonzódott a nőkhöz és ez a vonzódás kölcsönös volt. Csak az egy Csokonai volt, szegény, akinek az élete beletörött Lilla hűtlenségébe. De Csokonai már egy másik, őszintébb vonalhoz tartozik. A petrarcai hagyomány egyik legfőbb mozzanata éppen az, hogy a reménytelen szerelem a költő számára témát jelent, mint a tavasz vagy a háború, nem pedig érzelmet. De hát ha meg nem érezték őszintén, akkor miért éppen ezt a témát választották évszázadokon át? Miért nem énekeltek inkább például a boldog szerelemről? 71 871